karakter / szereplő [a. character, n. Figur]

Arisztotelész a Poétikában amellett érvvel, hogy a tragédiákban a karakterek nem önmagukban fontosak, hanem cselekedeteik révén: „a tragédia nem az emberek, hanem a tettek és az élet utánzása (…) Cselekmény nélkül nem is léteznék tragédia, de jellemek nélkül még lehetne.” (1974, V.) Ez a megközelítés azt foglalja magában, hogy a karakterek leginkább a cselekményben betöltött funkcióik vagy szerepük alapján jellemezhetők. Ennek a megközelítésnek a legnagyobb hatású képviselője az orosz formalista Vlagyimir Propp, aki száz varázsmese elemzéséből kiindulva írja le a műfajon belüli karaktertípusokat funkciójuk szerint: 1. a hős; 2. az ellenfél vagy károkozó; 3. az adományozó vagy felfegyverző; 4. a segítőtárs; 5. a királykisasszony vagy a keresett személy; 6. az útnak indító; 7. az álhős (aki már a fő akadályt legyőző, hazafelé tartó hőst teszi utoljára próbává). (Propp 1999) Greimas (1983) ezt a modellt általánosítva jegyzi meg, hogy egy szerep gyakran több karakter között is megoszlik, míg egy karakter többféle szerepet is betölthet. A formalista megközelítéshez hasonlók a strukturalista és szemiotikai tanulmányok, amelyek a karaktereket mint jelentéssűrítő elemeket kezelik a szövegben. Ilyen Roland Barthes S/Z című elemzése is, amelyben különféle „kódok” együttes kibomlásaként láttatja az elbeszélő művet – az egyik ilyen kód a szereplőkre mint egy tulajdonnévhez kapcsolódó jelentéshálózatokra vonatkozik. (Barthes 1997) Jurij Lotman Propp nyomán szintén a szereplők sturkturális funkcióira helyezte a hangsúlyt, egy karakter lényegét a többi karakterrel való bináris oppozíciójában jelölve ki (eszerint a szereplőknek lehetnek párhuzamos vagy ellentmondó tulajdonságaik). (Lotman 1977)

A jellemzés művelete során egy elbeszélő sajátos, megkülönböztető tulajdonságokkal ruházza fel a szereplőket. Ezek a tulajdonságok lehetnek fizikai, pszichés vagy szociális jellemzők – a kvantitatív kutatások szerint egyre gyakoribbak a külső jegyek és fizikai cselekvések mentén történő jellemzés a(z angolszász) regényirodalomban (Heuser és Long Le-Khac 2012, 41), ami nem feltétlenül jelenti a kognitív tulajdonságok háttérbe szorulását, inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy egyre inkább a megismerés testi feltételeire kerül a hangsúly az elbeszélésekben (embodied cognition). A jellemzés történhet továbbá direkt és indirekt módon. Az előbbire példa Spiró György Az Ikszek című regényének részlete, amelyben egy-egy szereplő belső és külső tulajdonságaikon és viszonyrendszereiken keresztül kerül bemutatásra: „Céltáblaként jelent meg az összejöveteleken Kudlicz, Osiński jobb keze; Szczurowski, a felfuvalkodott basszista; Rywacki, a nagy seggű, fiatal hősszerelmes; Elsner, a szomorú szemű zeneszerző, Bogusławski egykori barátja; Kratzer, a bizonytalan hallású korrepetitor; Szczurowska, a hisztérika; Kurpiński, a másik zeneszerző, Kőnig, az irigy kürtös; Werowski, a fiatal jellemszínész, az új szerzemény, akinek bábuját Szymanowski nem találta eléggé visszataszítónak.” (Spiró 1981) Ezzel szemben a regény főszereplője, Bogusławski karaktere indirekt módon, a (gyakran szabad függő beszédben idézett) gondolatai és cselekedetei mentén nyer körvonalat. Indirekt jellemzés adható egy szereplőhöz köthető ruházaton vagy tárgyon keresztül is – ilyen lehet Bogusławski egyszerre méltóságteljes és szakadt, rongyos viselete, vagy tárgy esetében a Toldi Miklós által Buda felé tartott „nyomórúd”, amely a szereplő erejét, egyenességét és egyszerűségét is szimbolizálhatja.
A szereplőket jellemezheti egyéni nyelvhasználatuk is (Culpeper 2001). John Burrows a számítógépes irodalomtudományban alapvető fontosságú könyvében kimutatja, hogy a 30 leggyakoribb (és ezáltal nem jelentéses) szó eloszlása alapján nagy hatékonysággal különböztethetők meg Jane Austen regényeinek szereplői egymástól (Burrows 1987) – ezáltal a regény dialogicitására (lásd: Bahtyin) stilometriai szempontból hoz érveket. E.M. Forster mindezen tulajdonságokat figyelembe véve különbözteti meg egymástól a „lapos” és „kerek” karaktereket: előbbiek egyetlen gondolat és funkció köré szerveződnek, időben változatlanok, az utóbbiak összetettebbek, képesek a befogadó várakozásait felülírni. (Forster 1985)
Végezetül a jellemzés részét képezheti egyes szereplők „beszélő neve” is. Ekkor a név nem csak mint „a szövegbeli információk gyűjtőhelye” (Benyovszky 2022, 102) értelmezhető, hanem maga is ilyen információval szolgál a karakterről (pl. Bolond Istók, Édes Anna, Fejenagy). Ennek ellenpontjaként az egyéniség, az identitás elvesztéséről árulkodik, ha egy szereplőnek nincs neve, vagy nevének eredetisége bizonytalanná válik. Bodor Ádám Sinistra körzet című regényében például jelentős eleme a történetvilágnak, hogy mindenkit megfosztanak eredeti nevétől és újat kap a körzetbe belépve, ám megesik, hogy egy nevet többen, illetve egy ember több nevet is visel – mindez a regény antropológiai szemléletét, az identitásvesztett létezés sajátosságait hangsúlyozza. Az elbeszélő megbízhatóságát (vö. megbízhatatlan elbeszélő) csökkenti továbbá Hermann Melville Moby Dick című regényének híres, zavarba ejtő nyitómondata is, amelyben egyszerre mutatkozik be a narrátor és utal arra, hogy elrejti valódi személyazonosságát: „Hívj Ismaelnek!” („Call me Ismael!”)