E négy megközelítési mód részletesebb kifejtése:
1.
a. A narráció sebessége a narratív alkotások elsődleges dramaturgiai eszköze, „a narratív hangsúlyozás és tagolás szerepét tölti be.” (Füzi és Török) A sebességre kihatással vannak stilisztikai eszközök is, úgy mint a mondatok hosszúsága vagy a névszók és igék/ állítmányok aránya a mondatban. Ugyanakkor elsődlegesen a narráció ideje és a történetidő viszonya határozza meg egy narratív egység sebességét, azaz a kérdés, hogy mennyi idő alatt mekkora időtartam kerül elbeszélése. A kiterjesztett narráció egy cselekmény különösen aprólékos, részletes leírását jelenti – példa lehet erre Nádas Péter Emlékiratok könyve és Párhuzamos történetek című regényeinek szeretkezés- és csókjelenetei. A kivonatos narráció ezzel szemben az események rövid, sűrített előadására vonatkozik. Nádas idézett regényei előszeretettel váltakoztatják a kiterjesztett és a kivonatos szakaszokat, ezáltal a szövegnek sajátos ritmust és dramaturgiai felépítést kölcsönözve. Ezt láthatjuk a Rémtörténetek című regényében is, amelyben az aprólékosan kidolgozott előzmények több száz oldalon át készítik elő a szöveg zárlatát, a néhány oldalba sűrített tragédiák sorozatát. A jelenet fogalma azokra a szakaszokra vonatkozik, amikor a narráció ideje és a történetidő nagyjából megegyezik egymással – tipikusan ilyenek az egyenes beszédben idézett dialógusok. A narratív szünet a történetidő felfüggesztését jelöli; ilyenek a leíró részek, amelyek megakasztják a cselekmény előrehaladását. Ez olyan sajátossága prózai műveknek, amely megkülönbözteti őket a drámáktól, hiszen egy színházi előadás folyamatosan történő jelenideje nem függeszthető fel leírások által. Végezetül az ellipszis a kihagyásos narrációt jelenti. Természetesen minden narráció szelektál az időpillanatok sorából (ezért is képes azokat egységbe rendezni), ám ellipszis csak akkor jön létre, amikor a kihagyás jelentéses és előkészített a szövegben. (Füzi és Török; Genette 2006)
b. A gyakoriság szempontja egyszerre vonatkozik arra, hogy hányszor kerül egy esemény bemutatásra, illetve hogy hányszor fordul elő egy eseménysor a történetben (azaz arra, hogy az elbeszélő ismétel-e meg egy eseményt, vagy magában a történetben van-e repetíció). Szinguláris vagy egyszeri narráció egy konkrét esemény egyszeri leírását jelöli, repetitív vagy ismétlődő pedig azokat az eseményeket, amelyek többször is előfordulnak vagy többször is elbeszélésre kerülnek a történetben, míg iteratív vagy gyakorító narráció általános, szokásos események leírását adja. Bodor Ádám Sinistra körzet című regényében az ábrázolt világ belső bizonytalanságai nem engedik meg, hogy a világról alkotott korábbi tudások egymásra épüljenek, így egy-egy esemény többször is bemutatásra kerül az egyes fejezetekben, ezáltal sok példát szolgáltat a repetitív narrációra. Nádas Rémtörténetek című regényében pedig az iteratív narrációra láthatunk példákat; a szereplők „általában”, „mindig” végzett cselekvéseibe ágyazódnak a baljós nap történései. A regény nyitójelentében Róza és Teréz közös kapálásáról is ilyen gyakran ismétlődő jeleneteken keresztül kapunk hírt: a 26. oldalon Róza kapájáról van szó, amelyet „mind megcsinált az apja”, mégis mindig kinevetik miatta; a 29. oldalon arról, hogy Teréz hogyan szokott bosszankodni azon, hogy Róza nem kapálja meg rendesen a szőlőtöveket („Néha nem azt mondta ennek a Rózának a vénség, hogy a tükénél hagyta el, ami nálunk a szőlőtékét jelenti, hanem azt mondta, a tökénél.” – 32.), a 38. és 41.oldalon arról, hogy Róza miként szólítja Terézt („Amikor a Róza szólt hozzá…”; „Ezzel a terézkedéssel, a bolond szavát bármennyire nem lett volna szabad komolyan vennie, mégis minden alkalommal alaposan megforgatta őt”), és így tovább, míg a 46. oldal arról értesít, hogy a szokásostól eltérő módon („De most az egyszer”) Teréz nem tudta magában tartani haragját, ami elindítja közöttük a cselekmény jelenében játszódó párbeszédet. (Nádas 2022)
c. A sorrendiség a bemutatott események időbeli egymásra következésére vonatkozik. A lineáris sorrendet kronológiának, vagy kronologikus rendnek, az ettől eltérőt anakróniának nevezzük, ha az elbeszélésből nem következtethető ki az események sorrendje, akróniáról beszélünk. (Genette 2006, Füzi és Török) A sorrendiség legtöbbször időhatározó szókkal kerül kidolgozásra a szövegben – a kidolgozás mértéke szerint megkülönböztethetjük abszolút („2023. 03. 16-án”), viszonylagos („évekkel később”) és időszakos („két óráig tartott a megbeszélés”) időmegjelölést, valamint azokat az eseteket, amikor csupán a narráció idejéből következtethetünk egy időtartamra. (Tomasevszkij 1998) Kvantitatív kutatások azt mutatják, hogy az angolszász regény történetében a 18. századtól a 21. századig folyamatosan csökken egy narratív egységben (250 szó) felölelt időtartam hosszúsága. (Underwood, 2018).
Az elbeszélt történet jelenidejéhez képesti előreutalásokat prolepszisnek, a visszautalásokat analepszisnek nevezzük. (Genette 2006) Analepszis gyakrabban fordul elő elbeszélő szövegekben. Ottlik Géza Minden megvan című elbeszélésében például a hosszú évek után külföldről hazatért hegedűművész, Jacobi a várost járva folyamatosan gyerekkori emlékeivel szembesül, így a narráció sorozatos analepszisekből épül fel. Sőt bizonyos pontokon jelen és múlt egymásba íródása figyelhető meg a szövegben, ahogyan az alábbi szakaszban is, ahol a „másnap” kifejezés a gyerekkori idősíkra, míg a rá következő „harmadnap” a történet évtizedekkel későbbi jelenére vonatkozik, ám egymás után szerepeltetésük a szoros időbeli egymásra következés illúzióját kelti: „Csakhogy a kicsike lány másnap megint ott volt a réten. Jacobi pedig harmadnap, noha már elcsüggedt, hogy semmire sem ismer rá itt…” (Ottlik 1969) A prolepszis ritkább, így stilárisan jobban jelölt eszköze az időrend megbontásának. Nagy számban találhatunk rá példát Déry Tibor A befejezetlen mondat című regényében, amikor egy-egy szereplő későbbi életének alakulásáról értesít az elbeszélő: „A fiatal lány néhány év alatt nagyrészt elfeledkezett mindarról, ami Dubrovnikban személy szerint történt vele, de ezeknek a késő délutáni óráknak varázslatos, mozdulatlan emléke oly erélyesen élt benne tovább, hogy húsz év múlva, amikor hónapokig súlyos betegen feküdt Rotterdamban, fényképeket s prospektusokat hozatott az Argentína penzióról és kertjéről, lázas betegen vonatra ült, és egykori, régi szobájában halt meg.” (Déry 1974) Mark Currie a prolepszis fogalmát kiszélesítve megkülönbözteti a genette-i érteleben használt „narratológiai” verziót (amely az elbeszélt történeten belül lokalizálható) a „strukturális” proleszistől (amely az elbeszélő jelene és a történetidő között létesül) és „retorikai” prolepszistől (amely a narrátor és az olvasó ideje között létesül, elsősorban abban az esetben, amikor az elbeszélő az olvasó reakcióját feltételezve előre megválaszolja a neki tulajdonított kérdéseket.) (Currie 2007)
2. Narratív szövegek kategorizálhatók aszerint, hogy az elbeszélő milyen időviszonyban áll az elbeszélt történettel. Ekkor is Genette kategóriáit érdemes követni: a múlt idejű állítmányokon alapuló utólagos narráció a leggyakoribb; a megelőző narráció a jövőre irányul; az egyidejű az elbeszélés és a történet idejének egybeesését feltételezi; a közbenső esetében pedig az események között lokalizálható az elbeszélés aktusa. Ezek a kategóriák azonban gyakran keverednek egy szövegben. Kertész Imre Sorstalanság című regényének különleges poétikai erejéhez például egy kettős időbeliség is hozzájárul, ugyanis egyszerre érvényesül benne utólagos és egyidejű nézőpont, amelyet a regény nyitómondata is érzékeltet a „ma” időhatározó és a múlt idejű ige feszültségével: „Ma nem mentem iskolába” (Kertész 2002)
3. Az olvasás mint hermeneutikai folyamat mindig időben zajlik. Ez jelenti egyrészt az olvasó jelenének és a mű időhorizontjának az összeolvadását, másrészt az értelemadás időbeliségét is. Ez utóbbira dolgozza ki Ricoeur a mimézis három szintjét: az első szint a világról alkotott, az elbeszélést megelőző tudásunkra vonatkozik, a második magára a történetre, míg a harmadik az értelemadás utólagos műveletére, amikor előzetes ismereteinket felhasználva jelentéssel ruházzuk fel az elbeszélt történetet. (Ricoeur 1999) Fontos továbbá, hogy történetek értelmezése és értékelése a végkifejlett vagy lezárás felől tehető meg, így egy időben visszafele történő mozgást feltételez (László 2019). A kognitív narratológia szintén hangsúlyt fektet az olvasói tapasztalat időbeliségére, amikor olyan tudati működésekkel foglalkozik, mint például a feszültség vagy a várakozás. (Sternberg 2001)
4. Különbség tehető művek, műfajok és korszakok között aszerint, hogy a cselekmény elemeit az idő- és térbeliség milyen koncepciója fűzi össze. Mihail Bahtyin erre alkotta meg a kronotoposz fogalmát, egyúttal arra hívta fel a figyelmet, hogy az antik történetek és a későbbi kalandregények karakterei még változatlan személyiségek, cselekedeteik térbeli mozgásra redukálhatók (menekülés, hajótörés, stb.), az időbeliség érintetlenül hagyja őket, kitüntetettségük éppen abban áll, hogy képesek megőrizni „az önmagukkal való azonosságot” a kalandok során. (Bahtyin 1976) Ez a térbeli egymásra következés a művek dramaturgiai felépítésében is tetten érhető: Arisztotelész a Poétikában az egyes részeket puszta egymásutániságukban tételezi, ahogyan a „fordulat” és a „felismerés” eszközei sem folyamatjellegükben, hanem „átváltozásként” kerülnek bemutatásra. (Arisztotelész 1974) A 18-19. századi fejlődésregény (Bildungsroman) ezzel szemben a hős életútját és személyiségfejlődését mutatja be, és ennek megfelelően az idősoros grafikonra emlékeztető narratív ív mentén építi fel a regény szerkezetét. Az időbeli változás egyre fontosabb szervező elvévé válik a modern regénynek, a 20. század elejétől pedig a témát tekintve is központi helyet foglal el az időbeliség (lásd Ricoeur időregény fogalmát, és az arra hozott példáit: Proust Az eltűnt idő nyomában, Thomas Mann A varázshegy, Virginia Woolf Mrs. Dalloway – Ricoeur 1983)