Nyelvfilozófiai fogalomként a soknyelvűség a modern társadalmak jellemzője, a beszédmódok szociális sokféleségét, a nemzeti nyelven belül a nyelv társadalmi rétegzettségét jelenti. A nyelvet Bahtyin nem elvont normák rendszerének fogta fel, hanem a beszéddel azonosította és történetileg, társadalmilag valóságos tényezőnek tekintette. A heteroglosszia a soknyelvűség fejlődésésének eredménye, ami az újkori regény létrejöttének előfeltétele. A szó és a nyelv inherens dialogikussága, a kétszólamú szó mintegy prefigurálja a regény dialogikusságát: a szavakban, kijelentésekben mindig megjelenik a másik diskurzusa, a szóharc a beszélő és a másik szavai között. A nyelv illetve a szó eredendő dialogikussága folytán minden kijelentés csak ugyanarról a tárgyról alkotott különböző megnyilatkozásokhoz képest értelmezhető.
A regény Bahtyin szerint művészi egységbe szervezett, társadalmilag eltérő beszédmódok, nyelvek összekapcsolódása, nyelvek rendszere. Műfaja a történeti fejlődés eredményeképp különböző stílusokat, nyelvi rétegeket, műfajokat foglal magába. Az egységes költői nyelvvel szemben a próza nyelve sokszólamú, dialogizáló. A heteroglosszia a regényben vagy a szereplő személyéhez kötött vagy dialogizáló háttérként határozza meg a regénybeli szó rezonanciáját. (Bahtyin, 1996: 332). A nyelvek sokfélesége a regényben a narrátor és a szereplők, valamint a szerző beszéde és azok egymáshoz való viszonya által valósul meg. A megnyilatkozások nyelvei konkrét világképeket, nézetrendszereket, valóságértelmezési módokat jelentenek, melyek dialogikus viszonyban állnak egymással. A regény végső soron a nyelv képét teremti meg, úgy, hogy az egyik nyelvet a másik által világítja meg, ezért mondhatjuk, hogy a szó nem ábrázol, hanem az ábrázolás tárgyává válik. A nyelv képét megvilágító eszközök a regényben Bahtyin szerint három alapvető kategóriára vezethetők vissza: a hibrid konstrukciók vagy hibridizáció, a nyelvek dialogizált interrelációja, illetve a szereplők dialógusai. (Bahtyin, 1996:358)
Narratológiai fogalomként a heteroglosszia a történetmondás nyelvi reprezentációjából fakadó hang problémaköréhez kapcsolható. Az elbeszélés kétféle szövegből áll össze: a narrátor és a szereplők szövegéből. A narrátor vagy a szereplőkbeszéde egyéni stiláris színezettel bír, nemhez, társadalmi osztályhoz kötött. A szerző beszéde maga a mű, személye nem azonos a narrátorral; a szerző különböző nyelveket (narrátor, szereplők nyelve) használ, a cselekményen és más kompozíciós elemeken keresztül beszél, de közvetlenül is megszólalhat a műben. A 19. századi klasszikus realizmus hagyománya szerint a szereplők egyenes beszéde (monológok és dialógusok) képezi a karakter nyelvét. Ez a nyelv szolgál a szereplő nézetrendszerének kifejezésére, amely idegenként, eltérőként jelenik meg a többi karakterhez és a narrátorhoz képest. A narrátor diskurzusa magasabb szinten helyezkedik el, mint a szereplőké, mintegy keretbe foglalja a szereplők megszólalásait. A narrátor és a szereplők beszéde azonban hat egymásra. A heteroglosszia skálaszerűen elgondolt, egyik végpontján a különböző szereplőkhöz kapcsolódó heterogén szövegek sokasága, a másik pólusán a néma, nyelvileg nem pozícionált hős áll, aki dialogizáló háttérként mégis hatással lehet a narrátor szólamára (pl. Dosztojevszkij: A szelíd teremtés). A kettő között különböző módokat találunk, ahogyan a narrátor szövege bekebelezi az intratextuális diskurzusokat, így pl. idézet vagy hibrid konstrukció formájában. A hibrid konstrukció „olyan kijelentés, ami nyelvtani, szintaktikai és kompozíciós markerei révén egy beszélőhöz tartozik, de önmagában két kijelentést, két beszédmódot, két stílust, két nyelvet, két szemantikai és axiológia hitrendszert vegyít” (Bahtyin, 1996:304). A hibrid konstrukciók a narrátor és a szereplők, különböző nyelvi tudatok szólamainak egymásra hatásán alapulnak. A nyelvek ábrázolásának további két alapvető eszköze a nyelvek dialogizált interrelációja, ezen belül is a stilizáció. A belsőleg dialogizált nyelvek kölcsönös megvilágítása két nyelvi tudat, a stilizáló és a stilizált összjátékénak eredménye. A stilizáló nyelv hátteréhez képest nyeri el a stilizált nyelv értelmét és jelentését. (Bahtyin, 1996: 362.)
Bahtyin a narrátor és a szereplők szövegének interferenciájához sorolja a szabad függő beszéd jelenségét is. A heteroglosszia a hang mellett a narratológiában a nézőpont tárgyalásakor is megjelenik, így pl. Uszpenszkijnél (1984) vagy Schmidnél (2005). Tjupa (2012) Bahtyin szociológiai stilisztikája alapján kifogásolja ezt a tárgyalásmódot, a heteroglosszia nem szűkíthető le a nézőpont kérdésére, hiszen a szöveg által megjelenített diszkurzív gyakorlat mögött a beszélő axiológiai, kulturális, nyelvi, társadalmi és pszichológiai horizontja húzódik.