neuronarratíva [a. neuronarrative]

Fontos, hogy ellentétben azzal, amit a nevük sugall, a neurornarratívák nem az agy és az idegrendszer működésére koncentrálnak, sokkal inkább tudatábrázolásként kezelendőek, a korábbi hasonló témájú regényektől ebből a szempontból abban különböznek, hogy a szereplők meghatározott mentális vagy idegrendszeri rendellenességgel élnek. Ezekhez a művekhez hozzátartozik az adott rendellenesség tünettanának és biológiai hátterének ismerete, a történetek azonban nem ezek körül forognak, hanem a neurológiai és pszichiátriai zavarok szubjektív élményét ábrázolják. Ilyen szempontból a neuroregényt a tudományterületek fontos egyesülése színterének tekinthetjük, hiszen a történetek megírását valószínűsíthetően orvosi esetleírások és más szakszövegek tanulmányozása ihleti vagy követi végig. Mivel fiktív történetekről van szó, a narratívák megírásának fő stratégiái az introspekció és mások megfigyelése, amelyek egyeznek például a Marco Roth szerint mára hitelt vesztett pszichoanalízis módszereivel.

El kell ismerni, hogy a neuronarratívák nem foglalkoznak radikálisan új témákkal, és nem vetnek fel sok merőben új kérdést. Ortega és Vidal kiemelik, hogy az irodalomtörténetben kifejezetten régóta jellemző az, hogy a művek felhasználják az emberi psziché megértésének éppen elfogadott tudományos elméleteit. Ha nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a neuronarratívák csak kortárs művek lehetnek, olyan klasszikusok is ide tartozhatnak, mint Charlotte Perkins Gilman Sárga tapéta című novellája (1892), amely a szubjektív élmény megjelenítése mellett a korabeli orvosi diagnózist (ideggyengeség, idegkimerültség) és a betegség visszafelé elsülő, azonban akkoriban elfogadott, és korszerűnek számító kezelésének (minden ingertől és kreatív tevékenységtől mentes „ágynyugalom”) ábrázolását is tartalmazza. Tagadhatatlan azonban, hogy a kortárs neuronarratívákat relevánsabbá teszi az elmúlt évtizedekben megugrott érdeklődés a természettudományok irányába, illetve az a tény, hogy az orvostudomány modern, ma is elfogadott nézeteit foglalják magukba.

Patricia Waugh kiemeli, hogy noha önmagunk megértésének kérdéseiben a kultúra területén is egyre nő az érdeklődés a természettudományok eredményeire koncentráló, biomedikalizált megközelítés irányában, a prózaírókat még mindig az foglalkoztatja leginkább, hogy milyen érzés számunkra élő organizmusnak lenni. A fenomenológiai megközelítés fényében, ahogy Alva Noë magyarázza, a művészi kísérletezés célja nem csupán a tapasztalások reprezentációjának megalkotása, hanem az, hogy megragadja valahogyan a folyamatot, aminek köszönhetően a világ érzékszerveinken keresztül elérhetővé válik számunkra. Ilyen szempontból a normálistól eltérő észlelési folyamatok ábrázolása, amelyekkel gyakran találkozunk a neuronarratívákban, értékes kísérletezések.

A neuronarratívák fontos edukációs eszközök a társadalom számára, hiszen közérthető formában ismerkedtetik meg az olvasót egyes betegségek szubjektív élményével, így az olvasó tudása mellett potenciálisan az empátiáját is fejlesztik. Emellett hasznuk és legnagyobb relevanciájuk a pszichiátria, fenomenológia és idegtudomány számára van, hiszen a neuronarratívákhoz hasonló törekvések jelentősége pontosan abban áll, hogy egyszerre több, egymástól meglehetősen távol eső területtel foglalkoznak. Az egyes szám első személyű, tudatábrázolásnak minősíthető elbeszélések José-Luis Díaz szerint adatforrásnak is számíthatnak az emberi tudat megismeréséhez az idegtudomány és a neurofenomenológia számára. Andrew Gaedtke kiemeli, hogy mivel a narratíva a kogníció eszközeként is megérthető, a neuronarratívák időnként nem csupán tartalmukban reprezentálják a különböző pszichiátriai és neurológiai zavarokat, hanem formai szempontból, a narratív szerkezet (diszkurzus) szintjén is.

A neuronarratívák, pszichiátriai vagy neurológiai rendellenességgel élő narrátoruknak vagy fokalizáló karakterüknek köszönhetően gyakran mutatnak jellegzetességeket, amelyeket narratív deficitekként írhatunk le, és amelyek időnként hagyományos értelemben diszfunkcionálissá tehetik a narratívát. Ezen jellegzetességek, például a disznarráció, vagy a sajátos diszkurzus szerveződés vizsgálata általánosságban is segíthet a narratívák megismerésében és vizsgálatában.

A narratológia számos kulcsfontosságú fogalma, mint például a perspektíva, a narráció, vagy a történetvilág, szorosan kapcsolódnak olyan, mindennapos kognitív folyamatainkhoz, mint az emlékek megképződése és előhívása, különböző események értékelése érzelmek szempontjából, a figyelem, vagy az információfeldolgozás. Eredetileg az ezekhez kapcsolható narratológiai fogalmakat elhanyagolható interdiszciplináris érdeklődéssel definiálták, azonban a kognitív és neuro-narratológia törekvései arra irányultak és irányulnak a jövőben, hogy a narratívák, illetve a narratív kogníciómegértését az érzelmek, percepciók, és egyéb mentális folyamatok kognitív tudományból, pszichológiából, (neo)fenomenológiából és idegtudományból ismert elméleteivel árnyalják.