A tudatelmélet – más szóval Theory of Mind (ToM) vagy elmeolvasás – egy univerzális mentális képesség, amely lehetővé teszi, hogy a viselkedés látható megnyilvánulásai alapján magunknak vagy másoknak különböző mentális állapotokat (érzelmeket, szándékokat, ismereteket, terveket, hiteket, vágyakat stb.) tulajdonítsunk és a viselkedést ez alapján magyarázzuk. Például két személy elpirulása, a köztük lévő finom érintések, hosszabb szemkontaktus alapján szerelmet, ökölbe szorított kezek, leeresztett és összevont szemöldökök, elvékonyodó ajkak alapján pedig dühöt feltételezzünk.
A pszichológia már az 1930-as évektől kezdődően foglalkozott a tudatelmélettel, de csak a 80-as évektől, Heinz Wimmer és Josef Perner, majd Simon Baron-Cohen, Alan M. Leslie és Uta Frith fejlődéspszichológusok által elvégzett egyik ismert hamis vélekedés teszt, az ún. Sally és Ann-teszt eredményei után szentelt neki fokozott figyelmet. A teszt során egy egyszerű történetet mesélnek el a gyermek tesztalanyoknak, amelyet babákkal: Sallyvel és Ann-nel is eljátszanak: Sallynek van egy kosara, Ann-nek egy doboza. Sally elrejt egy üveggolyót a kosarába, majd kimegy a szobából. Ekkor Ann kiveszi a kosárból az üveggolyót és átteszi a saját dobozába. A tesztalanyoknak azt a kérdést kell megválaszolni, hogy hol keresi a visszatérő Sally az üveggolyót. A kutatók azt vizsgálták, hogy sikerül-e teljesíteni a tesztet különböző idegrendszeri károsodással rendelkező – autista spektrum zavarral, skizofréniával vagy Down szindrómával élő – gyermekeknek. A teszten a skizofrén és Down szindrómás gyermekek közel 100 %-ban teljesítettek, az autisták viszont 90 %-ban elbuktak. Nem voltak képesek Sally pozíciójába helyezkedni és neki hamis vélekedést tulajdonítani. A kísérlet rámutatott arra, hogy a tudatelméleti képesség nem intelligenciafüggő, és nem pusztán tanulási folyamat során alakul ki, ahogy azt addig gondolták, hanem velünk született idegrendszeri struktúrákhoz, nevezetesen azokhoz az agyterületekhez (különösen a bal oldali középső frontális kéreghez) köthető, amelyek az autizmusnál sérültek. A kutatók jelentős része ezért ma már abból indul ki, hogy a tudatelmélet olyan képesség, amely velünk született idegrendszeri alapokon: 3-4 éves korunkra alakul ki és megfelelő környezeti hatások ill. gyakorlás mellett egy érési folyamaton megy keresztül és fejleszthető. Ez azt jelenti, hogy 6-7 éves korunkra már képesek vagyunk másodrendű tulajdonításokra (tudom, hogy tudod, hogy tudja, hogy …), később a harmad- és negyedrendű tulajdonításokkal (tudom, hogy A retteg, hogy B sejti, hogy C tudja, hogy …) is jól elboldogulunk, többen az emberi tudatelméleti képesség határát jelentő ötöd-, hatodrendű tulajdonításokra (tudom, hogy A retteg, hogy B sejti, hogy C tudja, hogy D örül, hogy C azt tervezi, hogy …) is képesek. A kutatók hangsúlyozzák, hogy a jó elmeolvasó képesség a társas viselkedésformák megértésének, a sikeres kommunikációnak, a másokkal való empátiának, jövőbeli viselkedésük kiszámításának és manipulálásának elengedhetetlen feltétele; gyakorlása és magas szintű művelése a jó emberi kapcsolatok és a szociális érvényesülés egyik záloga.
A kognitív narratológia képviselői szerint a tudatelmélet a fikcionális narratív szövegek megértésében szerepet játszó egyik legfontosabb kognitív képesség. Ulrike Altmann kognitív pszichológus és munkatársai 2014-ben az agy feltérképezésére szolgáló legújabb képalkotó eljárás, a funkcionális mágneses rezonanciavizsgálat (fMRI) segítségével kísérletileg is igazolták, hogy ugyanannak a narratívának a faktuális ill. fikcionális narratívaként való feldolgozása alapvetően a tudatelmélettel összefüggő területek aktivációja tekintetében tér el egymástól. A narratíva faktuális narratívaként történő befogadásakor az agy aktivációs mintázata arra utal, hogy az olvasó szövegértési stratégiái a valóság feltárására, a cselekvéseknek és azok eredményeinek a rekonstruálására irányulnak. Az olvasó annak megértésére törekszik, hogy mi történik, ill. mi történt a múltban. A narratíva fikcionális befogadásakor ellenben a tudatelméletért felelős és az érzelemszabályozásban szerepet játszó területek nagyfokú aktiválódása jellemző, ami azt jelzi, hogy az olvasó szövegértési stratégiái ekkor a cselekvések mögött álló motivációk és a szereplők elmeállapotainak megértésére irányulnak. Az olvasó, aki úgy véli, hogy a történet a valóságban nem történt meg, nem rekonstrukcióra, hanem a cselekvők mozgatórugóinak megértésére törekszik, a történetet a szereplők látható viselkedése mögött álló érzelmek, vágyak, szándékok, hitek stb. alapján, tehát a motivációk megértésével magyarázza.
A tudatelmélet a fikcionális irodalmi narratívák olvasásakor játszott kulcsfontosságú szerepét a kognitív narratológia más képviselői is megfogalmazták. Lisa Zunshine, Keith Oatley, Raymond A. Mar, Brian Boyd, Alan Palmer, Arthur M. Jacobs, David Herman és mások főként kognitív pszichológiai, evolúciós pszichológia, kognitív nyelvészeti kutatások, valamint narratológiai szövegelemzések alapján érvelnek e képességünk a természetes befogadási folyamatokban játszott kitüntetett szerepe mellett, és megpróbálnak választ adni arra a kérdésre is, hogy mi ennek a kiemelt szerepnek az oka. Miért épp a tudatelméleti modul nagyfokú aktivitása a fikcionális irodalmi narratívák befogadásának megkülönböztető jegye?
A legismertebb koncepció Lisa Zunshine amerikai narratológustól származik. Zunshine a Why we read fiction című, 2006-ban megjelent könyvében és több tanulmányában evolúciós pszichológiai alapokon azt állítja, hogy a fikcionális irodalmi narratívák olyan az emberi evolúció során létrejött, univerzális, azaz minden korban és kultúrában jelen lévő kognitív artefaktumok (Zunshine 2006: 22-27), amelyek kifejezetten a tudatelmélet képességünk működésének tesztelésére és fejlesztésére alakultak ki és máig erre szolgálnak. Vannak ugyan írók, akikre az jellemző, hogy közvetlenül és részletesen ábrázolják szereplőik belső világát (Henry James, Stendal), így alig veszik igénybe az elmeolvasást. A többség azonban úgy alkot, hogy műveik automatikusan igénybe vegyék, sőt, változó módokon próbára tegyék ezt a képességünket, például úgy, hogy a szereplők mentális állapotait indirekt módon, a viselkedésen keresztül ábrázolják (Jane Austen, Virginia Woolf, Agatha Christie, Hemingway), vagy metaforikusan, például fokalizált természeti, építészeti leírásokon keresztül mutatják bel (Hemingway, Fontane, Turgenyev, Thomas Mann). Az olvasók a szereplőket elmével ruházzák fel, és viselkedésüket, természet- és térészlelésüket a poétikai hagyománytól függetlenül is automatikusan belső világukra, elmeállapotaikra vezetik vissza. Zunshine azt is kiemeli, hogy vannak olyan szerzők, akiknél a szereplők mentális állapotai jellemzően egyértelműen beláthatók, és olyanok, akik egyszerre több lehetséges elmeállapotot és lehetséges motivációt kínálnak fel, ezzel is nehezítve az értelmezést és az információk megfelelő metareprezentációs tárolását. Zunshine ezt többek között a regény „evolúciós fejlődésével” igazolja. Meglátása szerint a regény a története során egyre mélyebb tulajdonítási szinteket hódított meg: A 18. századig megértéséhez jellemzően másod- és harmadrendű tulajdonítások („A azt gondolja, hogy B azt szeretné, hogy C elhiggye, hogy ….), majd Austen, Richardson, Sterne elbeszéléstechnikai újításait követően harmad-, negyedrendű tulajdonítások voltak szükségesek. A 20. század első felében, Woolf, Eliot, Joyce vagy Nabokov regényeiben már igazi elmepróbáló, ötöd- hatodrendű tulajdonításokat igénylő, az ember bonyolult belső életét leképezni próbáló struktúrákat találunk.
Ehhez szorosan kapcsolódó álláspontot képvisel Keith Oatley, anglo-kanadai kognitív fejlődéspszichológus, aki a tudatelméletre inkább ontogenetikus keretben, az egyedfejlődés felől tekint. Gondolatmenetének alapját Jerome Bruner azon meglátása képezi, hogy a fikcionális irodalmi narratívák olyan lehetséges szociális világokat szimulálnak, amelyekben a történet alakulását különböző lehetséges self->ek intenciói vezérlik. A mű úgy van megalkotva, hogy sajátosságai révén arra sarkallja az olvasót, hogy a történetet ezen a személyes hozzáférési pontokon (a self-eken) keresztül, a szándékok, célok, tervek, vágyak, érzelmek stb. azonosításával – elmeelmélet képessége segítségével – lépésről lépésre maga építse fel, azaz elméjében egyfajta dinamikus szimulációt futtasson. Oatley több tanulmányában, pl. a The cognitive science of fiction (2012) című írásában amellett érvel, hogy az elmeelmélet gyakorlatoztatása nem kizárólag mentális állapotok (célok, vágyak, érzelmek stb.) tulajdonításáról, hanem a hozzáférési pontokon megtapasztalható érzelmek személyes megéléséről szól. Ez nem a szereplők érzelmeinek átélését, hanem a fikcionális self-be belehelyezkedő olvasó saját érzelmeinek megélését jelenti. Az olvasás során az olvasó egyszerre van jelen a valós világban, és az elméjében futó szimulációban, egyszerre viszonyul a szereplőhöz külső megfigyelőként (pl. szimpátiát vagy antipátiát érez iránta), és él át a szereplő szituációjába empatikusan belehelyezkedve különböző érzelmeket. Oatley kutatásainak jelentős része ennek az emocionális belehelyezkedésnek az ontogenetikus következményeit vizsgálja. Kísérletei szerint a fikcionális irodalmi narratívák olvasása empatikusabbá tesz és fejleszti a szociális intelligenciát. Minél több irodalmi művet olvasunk (a minőség itt egyáltalán nem számít), annál empatikusabbá válunk, és annál sikeresebb szociális interakciókra leszünk képesek. Emellett úgy tűnik, hogy az irodalom (hangsúlyosan a szépirodalom) empatikus olvasása alkalmas a személyiség kis lépésekben történő, önirányított megváltoztatására.
A harmadik ismertebb koncepciót Alan Palmer dolgozta ki a Fictional Minds (2004) és a (2010) című írásaiban. Palmer abból indul ki, hogy a narratíva nem más, mint „a fikcionális mentális működés leírása” (Palmer 2010: 9). A „fikcionális mentális működés leírása” terminust a narratológiában hagyományosan „tudatábrázolásnak” nevezett, Dorrit Cohn, Mieke Bal, Seymour Chatman, Monika Fludernik és Shlomith Rimmon-Kenan nevével fémjelzett, és a diskurzus, a fokalizáció vagy a jellemzés különböző formáiként (szabad függő beszéd, függő beszéd, tudatfolyam, monológ, belső fokalizáció stb.) leírt jelenség holisztikus megragadására használja. Állítása szerint a befogadó a fikcionális irodalmi narratívák olvasásakor empirikusan igazoltan a szereplők fikcionális mentális működését követi, azaz folyamatosan mentális állapot-tulajdonításokat végez, a tulajdonításokat pedig szereplőnként összekapcsolja: az egyes szereplők a szövegben elszórtan és izoláltan ábrázolt mentális működéseit folyamatos individuális tudatműködések megnyilvánulásainak tekinti, azaz (a valós világbeli mentális működésekhez hasonlóan) egy ún. „tudatfolytonosság keretben” (continuing-consciousness frame) értelmezi. Ez ahhoz vezet, hogy az olvasó a mentális működésleírásokat a valós elmékhez hasonló, ám szemiotikailag adott fikcionális elmékké kötegeli és a cselekményt szétszálazva, szereplőkre bontva alkotja meg, „beágyazott narratívákat” konstruál. Palmer koncepciójának másik újítása a szociális elme fogalmának bevezetésében rejlik. Állítása szerint a kollektív hiteket, meggyőződéseket, akár két ember, kisebb nagyobb csoportok, városok által osztott vágyakat, terveket, érzelmeket stb. célszerű egy ún. intermentális vagy szociális elme tartalmaiként elgondolni.