narrációs szintek [a. narrative levels, n. Erzählebenen, f. niveaux narratifs]

Extradiegetikus az, ami a diegézishez, vagyis az elbeszéléshez képest külső. Extradiegetikus narrátora minden irodalmi elbeszélésnek van, ugyanis szükségképpen van egy olyan narrációs szint, ahol az elbeszélés aktusát kezdeményező, a narrációt létrehozó instancia pozicionálható. Intradiegetikus vagy diegetikus pedig az, ami a diegézishez, vagyis az elbeszélés szintjéhez tartozik. Intradiegetikus az a narrátor, aki egy elbeszélésen belül egy másik elbeszélést mond el. Egy ilyen elbeszélés hallgatója vagy olvasója az intradiegetikus címzett (narratee). Gozsdu Elek Az étlen farkas című elbeszélésében maga az, hogy egy történet el van beszélve egy extradiegetikus narrátor gesztusa. Ez a narrátor azonban az intradiegetikus szinten maga is szereplő, az az egyes szám első személyben megszólaló személy, akinek a neve nem derül ki, és aki egyben címzettje (narratee) Ordas Gida beágyazott elbeszélésének. Farkas Gida viszont intradiegetikus elbeszélő, hiszen a(z elsődleges) elbeszélés szereplőjeként adja elő élettörténetét az „én” megnevezésű intradiegetikus címzettnek, aki különben személyként azonos ennek a (keret)történetnek extradiegetikus elbeszélőjével. Az extradiegetikus szinten egy ismeretlen entitás mesél olyan címzettnek, akit az implicit olvasóval lehet azonosítani. A diegetikus szinten Ordas Gedeon narrátor mesél az „én”-ként megnevezett címzettnek. Az a történet, amelyet elmesél, képezi a metadiegetikus szintet, ahol is Ordas Gida a főszereplő.
Genette metadiegetikus szintjét Mieke Bal hypodiegetikusnak nevezte át. A ʼtúlʼ valószínűleg tényleg rosszul megválasztott előtag ebben az összefüggésben, de nem világos, hogy az ʼalattʼ mitől lenne jobb, ha csak nem attól, hogy a szintek metaforájához jobban illeszkedik. Problémát jelent, hogy ezzel a három kifejezéssel nem lehet leírni azt az egyébként nem ritka jelenséget, amikor a metadigetikus szinten még további elbeszélések is elhangzanak. Az Odüsszeia VIII-XII. énekében Odüsszeusz elmeséli kalandjait a phaiákoknak. Ő egy intradiegetikus elbeszélő. A metadiegetikus szinten azonban Agamemnón árnya is elmeséli neki saját halálát (XI.405-434). Erre a 4. szintre azonban már nincsen szó. Sok narratológus erre úgy talál megoldást, hogy extra- és intradiegetikus szavakat viszonyszónak tekinti. Egy narrátor, aki egyes szám harmadik személyben beszél Odüsszeuszról, az extradiegetikus elbeszélő, Odüsszeusz intradiegetikus elbeszélő hozzá képest, de Agamemnón elbeszélésének tekintetében már Odüsszeusz is extradiegetikus elbeszélő lesz. Nem biztos, hogy ez összhangban van Genette elképzelésével, amelyben az intradiegetikus nem véletlenül szinonimája a diegetikusnak: ami az elbeszélésben van, az intradiegetikus, ami kívül van rajta, az extradiegetikus, és ami egy beleágyazott másik elbeszélésként túl van rajta, az a metadiegtikus. Hogy hány fokkal van túl rajta, az mintha már nem számítana. Ha ez mégis érdekel minket, talán egyszerűen megszámozhatjuk a narrációs szinteket, és beszélhetünk elsődleges, másodlagos, harmadlagos stb. elbeszélésről.
Az extra- és intradiegetikus narrátor fogalmai megkülönböztetendők a homodiegetikus és heterodiegetikus narrátorétól. Az utóbbiak a narrátor viszonyát írják le az általa elbeszélt történethez. Heterodiegetikus az olyan elbeszélő, aki maga nem vesz részt az általa elbeszélt eseményekben, szereplőként tehát nem jelenik meg az elbeszélésben. A heterodiegetikus elbeszélő is utalhat önmagára első személyben, akár többes szám, akár egyes szám első személyben, de ilyenkor önmagára mint elbeszélőre, és nem mint szereplőre utal. Mint amikor Jókai Mór A háromkirályok csillaga című elbeszélésében a heterodiegetikus narrátor ilyen kijelentéseket tesz: „Majd meglássuk, hogy Duckmaus úr ilyen ember-e? akit Bécsből küldött le a fináncdirekció.” vagy „Merthogy mesemondói mesterkedésből úgy mondom el ezt a történetet, hogy a később jötteket bocsátom előre, s így kerülök vissza a megelőzőkre. Ez az én finészem.”
A homodiegetikus elbeszélő olyan, aki maga is részt vesz az általa elbeszélt eseményekben. Személyként az elbeszélő azonos a cselekmény egyik szereplőjével. Természetesen nem akkor és nem ott szereplő, amikor és ahol elbeszélő. Szegedy-Maszák Mihály a nézőpont szempontjából megkülönböztette azt az esetet, amikor az elbeszélő csak tanúja, és amikor egyik főszereplője az elbeszélt eseményeknek. Mindkettő egyes szám első személyű és Genette terminológiájában homodiegetikus elbeszélést eredményez. A különbség azonban nemcsak abban mutatkozhat meg, hogy az elbeszélő mennyire fontos szerepet játszott mint szereplő az eseményekben, hanem abban is, hogy mint elbeszélő beszámolhat-e a főszereplő gondolatairól, akkori motívumairól, érzéseiről, stb. Gozsdu elbeszélésében mind az „én”, mind Ordas homodiegetikus elbeszélő, csak az egyik az extradiegetikus, a másik az intradiegetikus szinten (vagyis a beágyazott elbeszélés szintjén), és az utóbbi egyben főszereplője is saját elbeszélésének. Mikszáth Kálmán A két koldusdiák című regényének VIII. fejezetében Veres László elbeszéli a túlvilági hírnök történetét. Mind a regény egészének elbeszélője, mind Veres László heterodiegetikus narrátorok (csak más szinten).
A négy fogalom viszonyát Genette egy kis táblázatban is összefoglalta.

Sem a heterodiegetikus, sem az homodiegetikus narrátor nem azonos a szerzővel. Szécsi Noémi Finnugor vámpír című regényében V. A. Jerne extradiegetikus elbeszélő, a történeten kívülről meséli el azt a történetet, amelyben ő maga a főszereplő volt. Ezért egyfelől homodiegetikus elbeszélő, hiszen szerepel is a történetben, másfelől Jerne nyilvánvalóan nem azonos a szerzővel, Szécsi Noémivel. Az Odüsszeia heterodiegetikus narrátora sem azonos az életrajzi értelemben vett szerzővel. Olyan esetekben, amikor a heterodiegetikus narrátor önmagára költőként vagy íróként referál, nagyobb a kísértés az azonosításra, de még ilyenkor is nyilvánvaló a különbség a személy és a szöveg által konstruált funkció között.