A metareprezentáció fogalmát John Tooby és Leda Cosmides, az evolúciós pszichológia megalapítói vezették be a kognitív narratológia területére egy az ember evolúciós sikerének okát vizsgáló tanulmányukban. A szerzőpáros szerint az ember sikerét többek között az alapozta meg, hogy képessé vált embertársai elmetartalmainak – mentális állapotainak, céljainak, vágyainak, emlékeinek, hiteinek, feltételezéseinek, a világról alkotott reprezentációinak stb. – hasznosítására. Ehhez nem csak olyan kognitív újításokra volt szükség, amelyek a mentális állapotok a viselkedés alapján történő azonosítását lehetővé tették (→Theory of Mind), hanem olyanokra is, amelyekkel képes volt ezeket a másoktól származó, ill. másoknak tulajdonított tartalmakat azok pontos felhasználását lehetővé tévő módon reprezentálni és eltárolni. Cosmidesék az ennek a feladatnak az ellátására létrejött speciális mentális tárolási módot metareprezentációnak nevezik. Az elnevezés arra utal, hogy meglátásuk szerint az emberi elme ezeket az információkat nem egyszerűen csak reprezentálja, hanem mint valaki elmetartalmát metareprezentálja, azaz az információt az információ érvényességi területét behatároló metaadatokkal együtt tárolja el. Vagyis azt is elraktározza, hogy az információ kinek az elméjéhez köthető, hogy ez a személy milyen attitűddel viseltetetik az információ iránt (hiszi, kételkedik benne, elképzeli, örül neki), továbbá, hogy az adott attitűdöt mikor tartotta fenn. Mintegy „felcímkézi” azt. Tooby és Cosmides hangsúlyozza, hogy a forráscímke és a hozzá kapcsolódó többi címke funkciója az információ felhasználási területének megjelölése mellett a megszerzett információ elkülönítésében, „karanténba helyezésében” áll. Az információ elménkben strukturálisan a metacímkék hatóköre alá sorolódik. Csak azokkal együtt, mint valaki hite, vélekedése, terve, vágya, világról alkotott elképzelése végezhetünk vele érvényes szemantikai és logikai műveleteket. Lényeges továbbá, hogy egy a metareprezentációs tárolási módhoz szorosan kapcsolódó átcímkézési rendszer (Cosmidesék terminusával: egy „be-és kicsatolási rendszer”) azt is lehetővé teszi, hogy a tárolt információt rugalmasan kezeljük. Új felismerések esetén az érvényességi határokat újrahúzzuk, az információt a hatókörcímke alól kicsatoljuk, más címke alá soroljuk, vagy áthelyezzük az architekturális igazságaink, azaz a hatókörcímke nélküli, általános érvényű igazságaink közé.
A metareprezentációs információtárolási mód Tooby és Cosmides és az őket követő kognitív narratológusok, Karl Eibl, Stefan Iversen, Katja Mellmann, Lisa Zunshine számára a narratológia két problémaköre szempontjából bír különös jelentőséggel. Az első probléma a →fikcionalitás kérdéskörét érinti. Cosmidesék úgy vélik, hogy a →fikcionális irodalmi narratívákat metareprezentációs tárolási móddal különítjük el a világra vonatkozó igaz ismereteinktől. Elménk számára egy →fikcionális narratíva nem más, mint nem-igaz információk strukturált halmaza, amely mögött automatikusan egy forrást, egy történetmesélő vagy történetalkotó ágenst tételezünk. Ezért a narratíva tartalmáról alkotott reprezentációnkat mint egészt egy forráscímével (a →szerző nevével), egy attitűdcímkével (pl. „kitalálta, és azt akarja, hogy képzeljük el” adattal), esetleg időcímkével látjuk el, és metareprezentációs formában tároljuk. Elménkben a „Büszkeség és balítélet „Jane Austen kitalálta, hogy [Büszkeség és balítélet]” formában, a Bovaryné „Gustav Flaubert kitalálta és azt akarja, hogy képzeljük el, hogy [Bovaryné]” formában tárolódik. Ezzel a tárolási móddal magyarázható, hogy a →fikcionális narratívák tartalmát koherens egészként tudjuk kezelni és a világra vonatkozó ismereteinktől szigorúan elkülönítve fikcióként feldolgozni. Ez alapozza meg továbbá a →fikcionális irodalmi narratíváknak az emberi evolúcióban betöltött kivételes szerepét. Cosmidesék és követőik szerint a metareprezentáció által biztosított műveleti karantén egy szimulációs teret nyit meg, ahol elménk a valós világban való tájékozódásra kialakult modulok és mechanizmusok segítségével követi és értelmezi a narratíva történéseit. A narratíva ezért ebben az összefüggésben nem más, mint a valós világban való tájékozódásunkhoz szükséges modulok gyakorlatoztatásának terepe, egy kognitív eszköz, amely a fikció mezején összehangolja, szervezi, próbára teszi mentális moduljaink működését.
A másik probléma a →szereplők →perspektívájának a kérdésköre. A kognitív narratológia valamennyi képviselője egyetért abban az időközben empirikusan is megerősített állításban, miszerint a narratívák olvasása során automatikusan a szereplőkre, a szereplők viselkedésére figyelünk (ők vannak figyelmünk előterében), a cselekményt a szereplők viselkedésének megértése alapján értjük meg. Az is széleskörűen elfogadott és bizonyított, hogy a szereplők viselkedését valós embertársaink viselkedésének értelmezésére szolgáló kognitív moduljaink, főként →elmeolvasási képességünk segítségével próbáljuk meghatározni. Vagyis a →szereplőknek automatikusan elmét tulajdonítunk, és viselkedésüket mentális fogalmakban – x azért siet/hazudik/pirul/hallgatózik stb., mert azt hiszi/dühös/azt szeretné elérni/úgy tesz mintha stb. – értelmezzük. Feltételezzük továbbá, hogy a →szereplők maguk is „elmeolvasók”, akik az általuk mentális ágensként tételezett többi →szereplő viselkedésének értelmezése alapján cselekszenek, és mások gesztusaiban saját viselkedésükre vagy mások viselkedésére való reflektálást is felfedezik. A kognitív narratológusok szerint az ily módon megfogalmazott feltevéseinket metareprezentációs formátumban, akár többszörös alárendelő struktúrák kialakításával tároljuk, vagyis az olvasás során „Elizabeth azt gondolja, hogy [információ]”, ill. „Elizabeth tudja, hogy Wickham azt hiszi, hogy Darcy azt tervezi, hogy [információ]” típusú alárendeléseket alakítunk ki. Így próbáljuk a →szereplők →perspektíváját megkonstruálni, a szereplők bonyolult motivációit megérteni, viselkedésüket előrejelezni, a →szereplők között szociális kapcsolatokat rekonstruálni. A metareprezentációs tárolási módhoz kapcsolódó információátcímkézési rendszer azt is lehetővé teszi, hogy feltevéseinket felülvizsgáljuk, és új információk felmerülése esetén aktualizáljuk, azaz kognitív és emocionális szinten is követni tudjuk a →cselekmény alakulását. Zunshine és követői szerint a narratívák olvasása hangsúlyosan ezt a két kognitív mechanizmusunkat, az →elmeolvasást és a metareprezentációt veszi igénybe. A →regény kifejezetten olyan műfaj, amely az emberi evolúció során ennek a két mechanizmusnak a gyakorlatoztatására és fejlesztésére jött létre.