A narratológia mint szemléletmód történeti meghatározottságával összhangban Punday a fikciós történetek modern felfogása, ami a regény újkori diadalútjának alapfeltétele, s amely szerint a kitalált történet felfogható potenciális, alternatív valóságként, összafüggésbe hozható az emberi test kialakulásáról, a fogantatásról való felfogás korabeli változásaival. Ahogyan az embriológia a 18. század elejétől igyekezett kilépni a magzati identitás egyetlen, kizárólagos forrásra (a női vagy a férfi ivarsejtre) való visszevezethetőségének hagyományos hitéből, az elbeszélésben is megjelent a hipotetikus identitásnak egy olyan meghatározása, mely már szintén nem egyelemű: a valós és a fiktív események kombinációjává szerveződik. E kombinációk azonban szorosan követni látszanak az embriológiai nézetek változását: ahogyan ott a század közepére egyre meghatározóbb a kombinációs elmélet, úgy az európai regény fiktív elbeszélései is ebben az időben kezdenek számot tartani erkölcsi és filozófiai érvényességre. Punday szerint, mivel a fikció és valóság narratív kezelésének e speciális módján nagyon jelentősnek tartja a modern elbeszélő műfajok szempontjából, épp ezért ez az időszak az, amelyben az elbeszélés történeti kategóriaként megjelenik, ezt megelőzően a fogalom használata csak korlátozottan és problematikus módon lehetséges.
A korporális narratológiát elemző eszközként az teszi lehetségessé, hogy a fikciós történetek realitásélményének létrehozásában nagy szerepe van annak, hogy egyfajta korporális atmoszférát hoznak létre. Ennek során az emberi test narratív felhasználása a jellemzés számára is alapvető jelentőségű, de ehhez arra van szükség, hogy a test értelmes tárgyként tudjon megjelenni a történetben. Ehhez Punday szerint a narratívának négy alapvető viszonyítási típust kell meghatároznia: a testeket egyrészt egyértelműen meg kell különböztetni a szövegben lévő, szöveg által konstruálódó más tárgyaktól, típusokba kell őket sorolni (ami a szereplőstruktúra és az ebből következő dramaturgiai implikációk szempontjából is fontos), meg kell határozni őket az önmagukon kívüli világhoz viszonyítva (ami a tipizálást is elősegíti, hiszen testi meghatározottságaik következtében nem egyformán fognak viszonyulni az őket körülvelő világhoz), illetve egy bizonyos testesültségi fokot kell megadni számukra. A testesültségi fok, tehát az, hogy mennyire jelölt és hangsúlyos egy szereplő korpo-realitása, a szereplők hierarchiájának és megítélésének is hagyományosan fontos eszköze. Punday 18. századi regénykritikai példákat idéz annak alátámasztására, hogy a korai regényekben a jelentősés, a tekintély nagymértékben függ a karakterek megtestesítettségének fokától: a központi hősök vagy hősnők viszonylag „testetlenebbek”, a szöveg kevésbé jelöli őket testi mivoltukban, míg a perifériás karakterek esetében a fiziognómia sokkal fontosabb szerepet tölt be a jellemzésben, és ez a karakter cselekedtetése során is így marad. A test jelöltségének foka nemcsak e karakterizálásban betöltött szerepe, a szereplők narratív pozicionálása miatt jelentős, hanem ennek érzékelésében, a befogadás irányításában is fontos. Könnyebben azonosulunk ugyanis a testileg jelöletlen főszereplővel, mint az erősebben és folyamatosabban jelölt mellékszereplőkkel, mivel ebben az esetben saját, esetleg eltérő testiség-tapasztalataink nem gátolják a narratív azonosulás folyamatát. Ez szintén történetileg változó folyamat, s regénytörténeti szempontként is figyelembe vehető, a szentimentális fikcióban, a romantikában, majd később a modernista elbeszélésben ugyanis számos változás figyelhető meg e téren, ami azonban épp azért tud nagy hatású lennei, mert ellentétes azokkal az elvárásokkal, amelyek a narratív azonosulás érdekében a testesültség differenciált kezelését írják elő. Punday abban, hogy a karakterek megtestesültségének foga ilyen jelentős szerepet játszik mind az elbeszélés struktúrájában, mind dramaturgiájában, mind pedig ennek befogadói érzékelésében, a korporális narratológiai megközelítés alapvető jogosultságának egyik fő bizonyítékát látja.
A testiesség narratív szerepének további szempontjai is alátámaszthatják azonban ezt az álláspontot. A narratológia talán legalapvetőbb fogalma, a cselekmény is leírható a korporalitás irányából. A cselekmény mozgását, alakulását, létrejöttét nagymértékben azoknak az ütközéseknek a dinamikája adja, amelyek az elbeszélésnek rendet adó narratív struktúrák, sémák, közegek (például átfogó kozmológiai minták, társadalmi trajektóriák, tér- és időviszonyok fizikai törvényszerűségei) és a szereplői (narratív) testek között kialakulnak. A test tehát egyfelől képviseli mindazokat a nyers fizikai eseményeket, amelyek az átfogó séma ellenében működnek; másfelől ugyanakkor a test biztosítja azt a rendet, amelyet az elbeszélés ad az eseményeknek.
Az elbeszélői tér és helyszín szempontjából szintén igen jelentős a szereplők narratív testisége, s itt az elmélet a fokalizáció kérdéséhez jut közel, mintegy annak egy aspektusát részletezve. Az elbeszélés helyszínei ugyanis szintén a szereplők testi lehetőségei révén jelölődnek ki, olyan helyek, ahová a szereplők testei (fizikai helyváltozatásként, imaginárius módon vagy az érzékelés-megtapasztalás értelemben) eljuthatnak. Punday ennek alapján kidolgozza az elbeszélés kinetikus elméletét, amely szerint a test segítségével kirajzolódó helyszín mindig túlmutat önmagán, és nemcsak az időd, hanem a teret is instabillá teszi, állandó mozgásra kényszeríti. A narratív hermeneutikai nézőpont számára ez a kérdés annak meghatározását is szükségessé teszi, hogy befogadóként mi hogyan mozgunk, hogyan foglalunk helyet ebben a narratív kinetikus térben.
A narratív azonosulás, a korporális jelöltség kérdésének középpontba állítása a korporális narratológiát a kritikai elméletek, mindenekelőtt a feminista narratológia közvetlen rokonságában helyezi el. A feminista narratológia egyik megalapozója, Susan Lanser például épp azt hiányolja, hogy néhány kivételtől eltekintve a feminista kritika általában nem foglalkozik az elbeszélés technikai aspektusaival, az elbeszélő költészet pedig általában nem foglalkozik az elbeszélői hang társadalmi tulajdonságaival és politikai következményeivel (Lanser, 1992.), ami a gender-érzékeny megközelítések szakmai diszkreditálásának egyik hagyományos célpontja is volt (azt róva fel a genderszempontú megközelítéseknek, hogy a tartalom és a szerző nemének problémává tétele a modern irodalmat alapvetően meghatározó referencialitás-tabut sérti). Bár a 90-es évek közepétől ezek a kritikák már egyáltalán nem tekinthetően megalapozottnak, az elbeszélés strukturális sajátosságainak differenciált, a korporalitás kérdése szempontjából is kidolgozott elemzése az identifikáció, a kizárás és befogadás kérdéseivel foglalkozó diszciplinák sokaságának nyújthat hasznos elemző eszközt. A korporális narratológia mint módszer épp arra lehet alkalmas, hogy olvasni tudjuk a társadalmi kizáró eljárásokat: a történet szövetét a „fonákjáról” olvasva, vagyis az identifikációs elbeszélő folyamatok narratív eljárásaira koncentrálva felfejthetőek és láthatóvá tehetőek működés közben az identifikálódás és egyszersmind a kizárás folyamatai. Azt a javaslatot tehát, hogy a kultúra kutatásában narratológiai eljárásokat alkalmazzunk, kiegészíti azzal, hogy nem pusztán a narratológia, azon belül is a posztklasszikus, közelebbről pedig a kontextuális narratológiai felfogások felől közelítsünk, hanem a test narratív megképzését-megképződését középpontba helyező elbeszéléselméleti koncepciót hívjuk segítségül. A hegemónia diskurzusában mozgó, kulturált, tehát beszélő szubjektum ugyanis (ahogy arra már a posztkoloniális elemzések rámutattak) épp annak révén nyeri el hangját, hogy elfojtja, hangsúlytalanítja, törlésjel alá helyezi anyagi, testi mivoltát (Kérchy, 2009.), ezért ez az idegenség forrásaként kizárt test nem látható, nem vizsgálható, érvénytelen – s mint ilyen nehezen vonható a diskurzusba, hiszen épp kizárása teremti meg a diskurzus határát. A korporális narratológia mint kultúrakutatási eszköz átfogó kritikára törekszik, melynek lényege magának az idegen/saját különbségtételnek a megfigyelése. Ez egyben módot ad arra is, hogy etikailag állást foglaljon a kirekesztéssel szemben (azáltal, hogy megfigyelés és elemzés tárgyává tudja tenni), de ezt de a kollektivitás szótára segítségével valósítsa meg (Rákai, 2015), hiszen e szótárban mindkét oldalon pusztán mindig újra és újratermelődnek a kirekesztés szinonimái. Az elmélet ezen kívül azt is láthatóvá teszi, hogy a test nyelv- illetve elbeszélés-előttiségének feltételezése azzal fenyeget, hogy a testet pusztán retorikai és politikai manipulációk nyersanyagának tekintjük, leválaszthatónak mutatva a test társadalmi jelenlétét és működését elbeszélt voltától, elfedve, hogy korporalitás és korpo-realitás közt a kapcsolat kétirányú és egymást kölcsönösen feltételező.
Az elméletet az idegenség, a kirekesztés, az identitásmeghatározó különbségtételek irodalomtörténeti, kritikai elemzés számára alkalmas módszerként adapdálta illetve gondolta tovább a Corpus alienum nemzetközi kutatócsoport, mely az elmúlt évizedben számos rendezvényt és publikációt szentelt test és narrativitás kérdésének.