A fikcionalitás szó a latin fingere igére megy vissza, amelynek két különböző alapjelentése ismert. Egyrészt valaminek a létrehozására, megformázására utal, azaz valamilyen konkrét dolog „csinálásához”, „megcsinálásához” kapcsolódik. Másik jelentése a „kitalálással” függ össze a szó negatív és pozitív értelmében egyaránt: Negatív értelemben megtévesztő kitalálásra, hazugságra utal, azaz az igazság elferdítéséhez kapcsolódik. Pozitív értelemben komoly kitalálásra, hipotézisek, feltevések megfogalmazására vonatkozik, azaz az igazság kereséséhez köthető. A fikcionalitás szó különböző definícióiban alapjelentéseinek fenti elemei máig visszaköszönnek.
A kifejezést jelenleg többnyire tulajdonság értelemben, szövegek, filmek, képregények azon tulajdonságának megjelölésére használják, hogy azok fikcionálisak. Jelenleg három alapvető, egymással versengő definíciója létezik.
A fikcionalitás szemantikai definíciói: a fikcionális narratíva mint valóságreferencia nélküli beszéd
A fikcionalitás szemantikai definícióval már az ókorban találkozunk. Az egyik legismertebb koncepciót Arisztotelész dolgozta ki. Arisztotelész a Poétika című írásában a költészethez tartozó műfajokat, így az epikus műveket többek között a valóságreferencia hiánya által különbözteti meg a történetírók műveitől. A történetíró, így Arisztotelész, a megtörtént dolgok krónikása, arról beszél, ami a valóságban megtörtént. Példának okáért arról, hogy Alkibiadész mit tett vagy mi történt vele. A költő ezzel szemben nem kíván a valóságra referálni. Ő a szükségszerűség és a valószínűség szabályai szerint lehetséges dolgokról beszél, művei a lehetségesről szólnak. Elképzelhető ugyan, hogy a lehetséges a valóságban is megvalósult, de lényege ebben az esetben sem a valóságreferenciában, az adott partikuláris dolog megmutatásában, hanem a valószínűség és az ok-okozati szabályszerűség szerint egymást követő események láncolatának ábrázolásában áll. Ezért mondhatja Arisztotelész, hogy a költészet a filozófiához közelebb áll, mint a történetírás, mivel célja az emberi viselkedést meghatározó szabályoknak, azaz az általánosnak a bemutatása. Nem Alkibiadész érdekli, hanem az, hogy a hozzá hasonló tulajdonságokkal rendelkező cselekvők egy adott szituációban miként cselekednek.
Ehhez az elképzeléshez nagyon közel áll a fikcionális világok koncepciója. Az elméletet a70-es években a lehetséges világok modális szemantikai koncepciója alapján Thomas Pavel, majd őt követően Umberto Eco, Lubomir Doležel, Bernáth Árpád, Csúri Károly, Marie-Laure Ryan, Ruth Ronen, Martínez-Bonati, Tomás Albaladejo dolgozták ki. Képviselői Arisztotelészhez hasonlóan azt állítják, hogy a fikcionális irodalmi műveknek, köztük a fikcionális narratív műveknek nincs valóságreferenciája. Vele ellentétben ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy ez nem párosul a referencia hiányával. A fikcionális irodalmi művek, így a fikcionális irodalmi elbeszélések abban különböznek a faktuálisaktól, hogy a valós világ helyett egy fikcionális világra referálnak. A fikcionális világok a modális szemantikák lehetséges világ koncepciója alapján elgondolt, ám azoktól tulajdonságaikban eltérő világok. Szemben a maximálisan specifikált, ellentmondások nélküli lehetséges világokkal olyan a) korlátozott elemszámból felépülő, b) kis entitások, amelyek c) hiányosak és d) ellentmondásokat is tartalmazhatnak. Lényeges továbbá, hogy e) a szövegtől függetlenül nem léteznek. Tolsztoj nem látcsövek segítségével fedezte fel Anna Karenina világát, hanem a szöveg megalkotásával létrehozta és az olvasók számára elérhetővé tette azt. A szövegpéldányok megsemmisülésével a világ is megszűnik. A fikcionális irodalmi szövegek ekként nem mások, mint a szerző által megalkotott utasítás- vagy feltételrendszerek egy fikcionális világ megalkotására. A szöveg fikcionalitása a fikcionális világ felépítésére irányuló utasításokban áll. Ez a meghatározás számos előnnyel bír. Egyrészt magyarázattal szolgál arra a klasszikus irodalomelméleti problémára, hogy miért tekinthetjük a fikcionális irodalmi szövegeket igaznak. Igazságukat nem a valós világnak, hanem a fikcionális világnak való megfelelés adja. A koncepció másik előnye, hogy alkalmas a szöveg által ábrázolt fikcionális világ ontológiai struktúrájának leírására. Ez különösen a narratológia, a narratív fikcionális szövegek szempontjából fontos, ahol a fikcionális világ ritkán homogén, sokkal inkább önálló modális meghatározottságú heterogén világszférákból, Doležellel (2000) és Ronennel (1994) szólva természetes, nem-természetes, ill. lehetetlen világokból, Pavel (1986) szerint stabil és instabil világokból áll. Lényeges továbbá, hogy a koncepció képes kezelni a szereplői perspektíva kérdéskörét, amennyiben a szereplők által vélt, vágyott, tervezett, akart, érzett dolgokat a szereplők vágy- vélt-, intencionális- vagy érzelemvilágaként stb. határozza meg (Ryan), és a történetet e világok, világszférák közötti összeütközésként, ill. a világ állapotában bekövetkező változássorként ragadja meg.
A fikcionalitás pragmatikai definíciói: a fikcionális narratíva mint sajátos szerzői beszédaktus vagy sajátos nyelvhasználat, ill. mint sajátos olvasói szövegfeldolgozási és -tárolási mód
A fikcionalitás pragmatikai értelmezésének képviselői a fikcionalitást a költő beszédmódjával kapcsolják össze. Az első ismert pragmatikai megközelítés Sir Philip Sidney álláspontja, aki A költészet védelme (1975/1583) című traktátusában a költőket Platón és Lukianosz hazugságvádjával szemben veszi védelmébe. A költő kitalált dolgokról beszél ugyan, mégsem hazudik, lévén a kijelentéseit oly módon teszi, hogy azokat nem kapcsolja össze az állítás gesztusával. Nem állít semmit, ezért hazudni sem tud. A fikcionalitás lényege egy állítás nem-affirmatív megtétele.
A modern pragmatikai elméletek közül John R. Searle koncepciója a legismertebb és egyben Sidney álláspontjához a leginkább közelálló. Searle a beszédaktus-elmélet képviselője, vagyis úgy véli, hogy a megnyilatkozások jelentése attól függ, hogy a beszélő hogyan cselekszik velük, azaz mire használja őket egy adott kommunikációs szituációban: bocsánatkérésre, fenyegetésre, ígéretre, egy tényállás deklarálására stb. A megnyilatkozásokat ezért csak akkor értjük meg, ha a kimondásukat (a lokúciós aktust) kísérő használati szándékot, azaz a megnyilatkozás illokúciós erejét is ismerjük. A The Logical Status of Fictional Discourse (1975) című tanulmányában amellett érvel, hogy a fikcionalitás olyan konvenciókhoz kötött nyelvhasználati mód, melynek során a szerző színleli (szimulálja, pretense), hogy a kijelentések megtételével deklaratív illokúciós aktusokat hajtana végre, valójában nem ruházza fel kijelentéseit az állítás illokúciós erejével.
Searle elképzelését a posztstrukturalista elméletalkotók (pl. Jacques Derrida a Limited inc. (1990) című írásában) a szerzői szándék azonosíthatatlansága alapján kritizálják. A pragmatikai gondolkodók mint Gregory Currie (1990), Kendall L. Walton (1990), Gérald Genette (1991), Peter Lamarque és Stein Olsen (1994), valamint Alexander Bareis (2008) az elképzelés monologikus természetét róják fel Searle-nek. Szerintük a szerző nyelvhasználati szándéka önmagában nem elegendő a fikcionalitás létrejöttéhez. Ahhoz szükség van e szándék befogadó általi észlelésére és elfogadására, valamint a szerzőt és befogadót összekapcsoló szociális, intézményes konvenciókra is. Az egyik legelfogadottabb kortárs elképzelést Kendall L. Walton, amerikai filozófus fogalmazta meg 1990-ben megjelent Mimesis as Make-Believe című írásában. Walton a fikcionalitást a különböző kellékekkel, azaz kaviccsal, faággal, kisautóval stb. folytatott gyermeki make-believe játék analógiája segítségével magyarázza. A fikcionális szövegek, így a fikcionális narratívák olyan kellékek, amelyeket a szerző kifejezetten egy „képzeld el” (make-believe) típusú játék céljára, azaz képzetkeltésre alkotott. Szerepe abban áll, hogy előírásokat tartalmaz egy fikcionális világ ismert, ám explicit módon nem megfogalmazott szabályok szerinti megalkotására és elképzelésére. Az olvasó a szövegekkel való játék során képzeletében létrehozza ezt a világot, amellyel a játék ugyancsak ismert szabályai szerint játékba kezd: elmerül benne (participate) vagy megfigyeli (contemplate), és közben számos kognitív és érzelmi tapasztalatra tesz szert.
A pragmatikai koncepciókon belül teljesen új irányt képviselnek a retorikai és a kognitív narratológiai elméletek. A kognitív elméletalkotók – pl. Leda Cosmides és John Tooby evolúciópszichológusok, Lisa Zunshine irodalomteoretikus – is Searle beszédaktuselméletéhez kapcsolódnak, ám a fikcionalitást a befogadó felől, mint sajátos szövegfeldolgozási és -tárolási mód határozzák meg. A Consider the Source (2000) című tanulmányukban Cosmides és Tooby a befogadás legfontosabb mozzanatának azt tekintik, hogy a befogadó az általa fikcionálisnak gondolt szöveg mögött egy színlelt kijelentéseket tevő forrást (szerzőt) tételez, ezért a szöveget nem önmagában, hanem forrás- és attitűdcímkével ellátva (pl. „Jane Austin megalkotta/színleli, hogy a [Büszkeség és Balítélet]”) reprezentálja és tárolja. Ez a Cosmides és Tooby által metareprezentáció nevezett tárolási mód szemantikai és ontológiai jellemzői tekintetében mintegy „karanténba” zárja a művet és lehetővé teszi a szöveget alkotó propozícióknak a valóságra vonatkozó igaz propozícióktól való elkülönítését és ontológia és szemantikai egészként történő feldolgozását. Ez a fikcionális feldolgozási mód, különösen narratívák esetén, sajátos adaptív funkcióval bír: gyakorlatoztatja az elme moduljait, segít azok kiépítésében, tesztelésében és fejlesztésében, átsúlyozza a befogadó motivációs rendszerét és felkészíti őt a valós világ kognitív, érzelmi, morális kihívásaira.
A retorikai elképzelések közül a legnagyobb figyelmet Richard Walsh, angol narratológus elképzelése kapta. Walsh a Rhetoric of Fictionality (2007) című könyvében amellett érvel, hogy a fikcionalitás nem egy ontológiai kettőség (fikcionális vs. faktuális) egyik pólusa, hanem egy univerzálisan használható kommunikációs stratégia, egy retorikai aktus, amelyet a szerző a valós világban egy adott helyzettel való „megküzdésre” használ. Ezért az irodalmi fikciókat sem írhatjuk le pusztán kitalált vagy elképzelésre szánt szcenárióként (ahogy azt Searle vagy a lehetséges világok elméletének képviselői teszik), sokkal inkább olyan gazdag kulturális történelemmel rendelkező, konvencionális formaként (novella, tragédia, krimi stb.), amelyet a szerző a fikcionális retorika használatának intenciójával, a valós világgal való interakció céljára hoz létre. Meglátása szerint az olvasó a befogadás során textuális és paratextuális jellemzők alapján következtet a fikcionális retorikát megalapozó szerzői intencióra. A koncepciót az utóbbi időben a Henrik Skov Nielsen, James Phelan, Richard Walsh szerzőhármas foglalta össze és fejlesztette tovább (2015).
A fikcionalitás szintaktikai definíciói: a fikcionális narratíva mint sajátos logikai struktúra
A fikcionalitás (és az irodalmiság) szintaktikai definíciói a 20. század elején a formalisták (pl. Jacobson, Tinyanov) körében még népszerűek voltak, ma már a leginkább alulreprezentált fikcionalitáskoncepcióknak számítanak. A legszélesebb körben ismert és tárgyalt definíciót is még az 50-es évek végén dolgozta ki Käte Hamburger, német filozófus és germanista. Hamburger a Die Logik der Dichtung (1957, 1973) című könyvében a fikciót egy a történeti valóságtól független lehetséges valóságrendszerként határozza meg. A „lehetséges” itt nem modállogikai fogalom, hanem arra utal, hogy az ábrázolt világ az ábrázolt szereplők („én-origók”) valóságaként adott, azaz a világ tér-időbeli koordinátái az ő „itt-és-most-rendszerükként”, az ő fiktív jelenükként megformált. Hamburger szerint a történeti szerző ezt a struktúrát narratív fikciók esetében úgy hozza létre, hogy a narrációt nem (mint Searle állítja) saját kijelentései/látszatkijelentései stb., ill. nem egy én-elbeszélő kijelentéseinek megtételére, hanem – mint festő az ecsetet – funkcióként, a fiktív én-origók itt-és-most jelenének a „megfestésére” használja. A narratív fikció logikai struktúrája ennélfogva nem kijelentés-, hanem funkció-struktúra, ahol az elbeszélt valóság a történeti szerző által funkcióként használt elbeszélés által teremtődik meg. Narratív fikciónak pedig – így Hamburger sokat vitatott állítása – csak az E/3 narráció számít, az E/1 narráció kiesik a fikcionalitás köréből.
Fikcionalitásjelzések, fikcionalitásjegyek, avagy „signs” vagy „signposts” of fictionality
A fenti koncepciók szinte mindegyike tárgyalja azt a kérdést, hogy vannak-e a fikcionális szövegeknek a fikcionalitás természetéből fakadó egyértelmű megkülönböztető szöveg<jegyei, vagy kevésbé erős szövegfelszíni jelzései. A fikcionalitásjegyek első modern említése Käte Hamburgerhez köthető. Hamburger szövegelemzésekből kiindulva azt állítja, hogy bizonyos nyelvi jelenségek a narratív szépirodalmi fikcióhoz köthetők, nevezetesen ahhoz, hogy ez az egyedüli olyan hely, ahol harmadik személyek szubjektivitása (hogy mit gondol, mit érez, mit akar, mit mond stb.) harmadik személyként ábrázolható. Ennek a szubjektivitásnak a megjelenítéséhez köthető például (a) a szabad függő beszéd fokozott alkalmazása, amely nincs a beszéd aktusát jelölő igéhez („mondta”, „kiáltotta”, „gondolta”) kötve, ugyanakkor egy szereplő szavait, gondolatait mutatja meg, (b) a belső és elbeszélt monológok nagyszámú előfordulása, (c) az elbeszélő múlt (Präteritum) jelen idejű, a szereplők itt-és-most jelenének felvázolására szolgáló használata („Holnap karácsony volt”). Hamburgert követően többek között Ann Banfield, Dorrit Cohn, Jean-Marie Schaeffer, Monika Fludernik és Michael Riffaterre is próbálkozott a fikcionalitásjegyek és jelzések összegyűjtésével. Közülük Cohn elképzelése a legradikálisabb. Cohn a Signpost of Fictionality (1978) és a Transparent Minds (1999) című írásaiban három fikcionalitásjegyet különböztet meg: a szöveg referenciájának hiányát, a szerző és az elbeszélő szükségszerű megkülönböztetését, valamint – és ebben követi Hamburgert – a fiktív elmék a valóságban nem létező átlátszóságát. A fikcionális elbeszélő szövegek számos módon képesek kitalált harmadik személyek belső világának, érzéseinek, gondolatainak, tudatfolyamatainak bemutatására, pl. pszicho-narrációval, idézett monológgal, elbeszélt monológgal, ön-narrációval vagy önidéző monológgal. A fikcionális szövegeket ezen eszközök nagy száma különbözteti meg más szövegtípusoktól. Riffaterre a Fictional Truth (1990) című könyvében egy 12 tételes listát állított össze a fikció jeleiről („signs”), amely példának okáért a paratextusoktól kezdve a több narrátor felléptetésén és a beszélő nevek használatán át a narratív hang és a szereplők nézőpontja közötti inkompatibilitásig, az eseményszekvencia időrendi sorrendjének módosításáig terjed. Ann Banfield az Unspeakable Sentences (1982) című írásában a speciális igeidők használata (passé simple), továbbá a múlt és jelen idejű igeragozás, valamint a térjelölés szokatlan kombinációja mellett teszi le voksát („Most látta csak, hogy igaza volt”).