történelmi regény [a. historical novel, n. historischer Roman, f. roman historique]

A Lukács-mű keletkezésével (1936–37) szinte egy időben írja a Nyugat hasábjain Laczkó Géza, hogy „történelmi regény tulajdonképpen nincs”, illetve a műfajmegnevezés csupán „kényelmes és tévútra vezető irodalomtörténeti skatulyázás”, utalva arra, hogy az idő előrehaladtával bármilyen, akár kortárs viszonyokat leíró regény is, értelmezhető történelmiként, hiszen a benne rögzített meghatározottságok („külsőségek s a lélek formái”) szükségszerűen múlttapasztalattá lesznek (Laczkó, 137:17). Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Szegedy-Maszák Mihály is Kemény Zsigmond-monográfiája első, a realizmust történeti irányzatként értelmező fejezetében (Szegedy-Maszák, 1989:9-42), későbbi tanulmányában pedig számos – Walter Scott előtti, illetve 20. századi és kortárs – irodalmi példa áttekintése nyomán arra a következtetésre jut, hogy a „történelmi regényt tehát végső soron talán leginkább olvasási módként lehet meghatározni” (Szegedy-Maszák, 2015:11); s az sem véletlen, hogy a nemzetközi szakirodalomban e szövegtípus jellemzésére a tágabb „történelmi fikció” (historical fiction) terminus használatos. A történelmi regénnyel kapcsolatos diskurzust tehát egyszerre jellemzi a korábbi értelmezési törekvések ismétlése és tagadása, egészen azóta, hogy a 18–19. század fordulóján a műforma elsőként a kritikai-esztétikai (majd pedig irodalomtörténeti) diskurzusok előterébe került. Ugyanakkor, miképp Hites Sándor fogalmaz, a „műfaj – reprezentánsainak elkülönített műfajtörténeti nyilvántartását is lehetővé tevő – folytonossága éppen e törekvések révén maradt meg. Ezek a szakadások tartják fönn és össze a történelmi regények korpuszát, felülírva azokat a differenciákat, amelyeket másfelől hangsúlyoznak vagy létrehoznak. A történelmi regénynek a hagyományfelejtés emlékeztető ereje szolgáltatja a maga műfaji identitását” (Hites, 2007:122). Így a műfaj formai-tartalmi jellemzése mégsem lehetetlen feladat, amennyiben a poétikai, narratológiai és világnézeti összetevők mellett a műfajtörténet eltérő perspektíváinak, töréseinek is figyelmet szentelünk, olyan műfajrendszer részeként elgondolva a történelmi regényeket, melynek elemei egyidejűleg kölcsönhatásban és elkülönböződésben állnak (vö.: Cohen, 1986).

A történelmi regény műfaj meghatározásának egyik visszatérő problémája, hogy a 19. század előtt is írtak történelmi tárgyú, elmúlt korokban játszódó regényformájú műveket – ezek közül talán a legismertebb Horace Walpole The Castle of Otranto-ja (1764), melynek bevezetője a szöveget egy 11. századi kézirat 16. századi átiratának állította –, illetve a műfajmegjelölésként értett „történelmi regény” kifejezés különböző változatai („históriai román”, Geschichstroman, historischer Roman, historical novel) már jóval Walter Scott föllépése előtt, a 17. századtól használatosak voltak. Ugyanakkor Lukács György, A történelmi regény című, eredetileg 1937-ben németül megjelent, majd 1947-ben magyarra is lefordított nagyhatású művében ezeket az előzményeket elválasztotta értekezése tárgyától (Lukács, 1977:17), azon okból, hogy gondolatmenete – nem irodalomtörténeti, hanem elméleti tétekkel bírván – az irodalmi művekben kifejeződő „történelmi szellemet” (Lukács, 1977:10-11) kívánja megragadni. Lukács a történelmi regény létrejöttét nem a romantikus irodalom historikus múltba révedésével hozza kapcsolatba, hanem a 18. századi realista tendenciák megerősödésével – elsősorban Tobias Smollett, Daniel Defoe, Samuel Richardson és Henry Fielding munkásságával (Lukács, 1977:18-19). A brit szerzők kortársi jelenre irányuló társadalmi regényeihez képest a történelmi regény egy, a múltat történetiségében ábrázolni kívánó alkotásmód megvalósulása; e „történeti érzéknek” a kidolgozódása pedig közvetlenül 18. század végének történelmi eseményeiből vezethető le: azon korszakból, melynek eseményei (a francia forradalom és a napóleoni háborúk) a történelmet európai léptékű „tömegélménnyé” tették a szélesebb lakosság számára (Lukács, 1977:22). Lukács a történelmi regény „klasszikus formáját” a Walter Scott-féle történelmi regényben véli megtalálni, gondolatmenetét a már említett Waverley című művel példázza. A regény az 1745-ös, utolsó jakobita felkelés idején játszódik, amikor a skótok utoljára tettek (sikertelen) kísérletet visszaállítani a Stuart-dinasztia uralmát. A történet szerint egy angol fiatalember, Edward Waverley Skóciába vetődik, bejárja a Felföldet, megismerkedik a klánok életével, s olyannyira magával ragadja életformájuk, hogy maga is részt vesz a felkelésben. A Waverley-nek és Scott más regényeinek újszerűsége abban áll Lukács szerint, hogy szereplőit a maguk történeti (vagy a kor szemléletében történetinek érzett) létében állítják elénk, illetve abban, hogy az események és a környezetrajz jellegzetességei az ábrázolt kor sajátosságaihoz kötődnek, azokból következnek – vagyis mintha figurái hús-vér alakok volnának, történetei pedig mintegy megelevenítenék a múltat.

Bár Lukács műve hangsúlyozottan nem irodalomtörténeti vagy műfajelméleti ambícióval készült, a Walter Scott-féle történelmi regény általa adott jellemzésének meghatározhatók olyan elemei, amelyek nem pusztán a Scott és európai követői (Edward Bulwer-Lytton, Alessandro Manzoni, Victor Hugo, Alexandre Dumas, Wilhelm Hauff, Willibald Alexis, Lev Tolsztoj, Henryk Sienkiewicz, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond stb.) történelemszemléletét írják le, hanem kulcsot adnak regénytípus műfaji (poétikai, narratológiai) értelmezéséhez is. A már említett „történelmi érzék” kidolgozódásán túl, mely a múltat mint a jelen előtörténetét (s így a jelent mint következményt) fogja fel (Lukács, 1977:67), Lukács gondolatmenetének fontos része, hogy a történelmi regények nem a hivatalosan, a történetírás szempontjából nagy eseményeket és historikus alakokat elevenítik meg, hanem a történelemformáló erők között középen álló hős, a „középszerű prózai hős” (Scottnál az angol középosztály) válik bennük főszereplővé (Lukács, 1977:38,72). Mindennek szemléleti és cselekményalakító következményei is vannak: a középszerű hős kiválasztása alkalmat ad a típusalkotásra, melynek révén nagyobb társadalmi csoportok részletgazdag jellemzésére (a „népélet” részletező ábrázolására) nyílik lehetőség; emellett a hősök egyéni sorsa, magánéletükben is érvényesülő határhelyzete tükrözi azokat a konfliktuózus történelmi-társadalmi erőket, mozgásokat, amelyek saját korát meghatározzák. Mindez összefügg a regények tárgyául választott történelmi korokkal: a legtöbb történelmi regény „az emberiség válságkorszakai”-t jeleníti meg, olyan korszakokat, melyekben az egymással szembenálló történelmi erők (osztályok és nemzetek) ellentéte, a haladás ellentmondásossága magyarázatul szolgál a jelen viszonyaira (Lukács, 1977:66-67). Ezzel függ össze, hogy koronként eltérő a műfaj népszerűsége/elismertsége, illetve az iránta tanúsított értelmezői érdeklődés. Mint Hites Sándor fogalmaz, a történelmi regény konjunktúrája „mintha mindig a társadalom saját múltjához való viszonyában előállt válságokhoz kötődnék”, majd a műfaj magyar történetére utálva írja: „jellemző, hogy a reformkorban, az 1850–60-as években, illetve Trianon és a rendszerváltás után alig említhető jelentékeny prózaíró, aki ne alkotott volna ebben a zsánerben. A műfaj kifáradása pedig mintha egybeesnék a történelem jelentéseinek (részben politikai motivációjú) mozdulatlanságával, mint a dualizmus vagy a Kádár-korszak egyes időszakai” (Hites, 2007:121).

A középszerű hős kiválasztásán és az általa megvalósuló típusalkotáson túl a történelmi regénnyel kapcsolatos legtöbb összefoglalás kiemeli a leíró poétika (részletező táj-, épület-, tárgy- és ruhaleírások) fontosságát, amely az ábrázolás történeti hitelességének az érzetét keltette fel a korabeli olvasókban. Bár Lukács számos helyen utal Scott ebbéli prózaírói tehetségére, magát a leírást – mint más elméleti munkáiban is (vö.: Lukács, 1969) – másodlagosnak tekintette a történelmi regény megragadásában: „a történelmi regény feladata az, hogy a történelmi körülmények és alakok létét és éppígylétét költői eszközökkel bizonyítsa. Amit Scottnál igen felületesen a »kolorit hitelességének« neveztek, az tulajdonképpen a történelmi valóság költői bizonyítása. Nem más ez a hiteles kolorit, mint a történelmi események széles életalapjának megfestése, a maga bonyolult szövedékében, a cselekvő személyekkel való sokszoros kölcsönhatásban” (Lukács, 1977: 52). A „hitelesség”, „tárgyilagosság” nehezen megragadható igényét Lukács – a művészi visszatükrözés elméletéhez illeszkedve (vö.: Forgacs, 2003:194-202) – elválasztotta a regényszerzők egyéni világnézeti meggyőződéseitől; érvelése szerint számos szerző (Balzac, Tolsztoj) éppen „saját, személyes politikai nézetei ellenére lett nagy realista” (Lukács, 1977:69).

A társadalomfejlődés következtében kialakult „történeti érzék” és a társadalmi dinamizmusok konfliktusát megélő, abban szerepet vállaló „középszerű főhős” mellett a harmadik lényeges eleme Lukács elméletének a történelmi regények „szükségszerű anakronizmusa”, mely nem pusztán világnézeti, szemléleti tényező, hanem ismeretelméleti és narratológiai jelentősége is van a műforma meghatározásában. A már Goethe által is használt, de a „szükségszerű” jelzővel ellátva, kifejtett formában csak Hegel esztétikájában megjelenő fogalom azt jelenti, hogy bár a történelmi regény a múltbeli események lehetőleg hiteles, tárgyszerű ábrázolására törekszik, az időbeli távolság révén szükségszerűen többet és mást tud a múltról, mint az adott történelmi kor szereplői. Ily módon a történelmi regény, melynek cselekménye gyakran ölt példázatos formát, végeredményben mindig a kortársi jelenről (is) szól, a jelen történelmi-társadalmi valóságát kívánja értelmezni. (Ugyanez – ellenkező irányból – a jövőben játszódó spekulatív fikcióra is igaz.) A hegeli fogalmat értelmező Lukács szerint a szükségszerű anakronizmus „szervesen nőhet ki a történelmi anyagból, ha a jelen költői által ábrázolt múltat világosan a jelen szükségszerű előtörténeteként fogják fel és élik át. Csakis ebben az esetben jön létre a kifejezésmód, a tudatosság stb. olyan felfokozása, amely ezt az összefüggést világossá teszi és aláhúzza. És ebben az esetben a múlt eseményeinek, erkölcseinek stb. újraformálása csupán annyiban áll, hogy a költő azokat a törekvéseket, amelyek már a múltban elevenek és hatékonyak voltak, amelyek a jelenhez vezettek, de amelyeket a kortársak természetszerűleg nem ismertek fel később átlátható jelentőségükben, olyan jelentőséggel ruházza fel, amilyennel azok – a múlt termékei – a jelen számára objektíve történelmileg rendelkeznek” (Lukács, 1977:79-80). Scott kapcsán pedig a következőképp konkretizálja a fogalmat: „Scott »szükségszerű anakronizmusa« tehát csupán abban rejlik, hogy embereit ellátja a reális történelmi összefüggésekre vonatkozó érzéseknek és gondolatoknak világos kifejezésével, amelyre azok az emberek ilyen világosan és érthetően akkoriban még semmiképp sem tehettek szert” (Lukács, 1977:81).

A szükségszerű anakronizmus olyan jelensége a történelmi regényeknek, mely révén összekapcsolhatóak a műfaj klasszikusnak, reprezentatívnak tekintett 19. századi példái, illetve a leginkább Umberto Eco, A rózsa neve (Il nome della rosa, 1980) című műve nyomán „posztmodern történelmi regénynek” nevezett vonulat alkotásai. Jóllehet a posztmodern történelmi regénynek felismerhető néhány jellegzetes vonása – a „Historia est magistra vitae” elv érvénytelenítése, a mindentudó elbeszélő feloldódása, a történelmi haladás képzetének kétségessé tétele stb. –, illetve az e műveket jellemző korszakválasztások (Római Birodalom pusztulása, felvilágosodás, holocaust stb.) is bemérhetők (vö. Heller 2010), a szükségszerű anakronizmus képzete folytonosságot teremt a történelmi regény klasszikus formája és posztmodern alakváltozatai között. Mint Hites Sándor kutatásaiból (2004, 2007) tudható, már a 19. századi magyar történelmi regényekben (köztük a hazai műfajalapító Jósika Miklós műveiben) is megtalálhatjuk a posztmodern historiográfiai metafikció jegyeit: az időviszonyok elbizonytalanítását, a cselekmény motiválatlanná válását, a nézőpontok váltakozását, az allegorikus jelentéslehetőségek megsokszorozódását vagy akár a reflexív mozzanatok gyakoriságát. Miként a történelmi regény és a történetírás kapcsolatának problematizálása sem a posztmodern történelemelmélet fejleménye (vö.: Szegedy-Maszák, 2015): történeti ábrázolás és hitelesség, regényköltés és történetírás kapcsolata, a kétféle beszédmód összefüggése/különbsége, a történetírás retorikusságának poblémája már a 19. század elméletíróit (hazánkban Kemény Zsigmondot, Bajza Józsefet és másokat) is foglalkoztatta (Hites, 2007:121-138). Így összefoglalóan elmondható, hogy a posztmodern történelmi regény narratológiai-retorikai megoldásai, valamint a velük kapcsolatba hozott műfajrevízió gesztusai nem számolták fel a töredezett és vitatott műfajhagyományt, sokkal inkább arról van szó, hogy e szövegek – a fikcionalitás előtérbe hozásával, a történelmi realitások ironikus kibillentésével – radikalizálták a történelmi regény alapvető strukturális jegyeit, amelyek már születése pillanatában (a 19. század első harmadában) kialakultak, s a történeti interpretáció révén azonosíthatóak a mai olvasó számára is.