látens narratíva [a. latent narrative, n. latente Narrative]

A látens narratíva fogalma a kultúratudományok, közelebbről a kulturális antropológia területéről származik, s olyan elbeszélést jelent, amely egy adott szövegben vagy szövegek csoportjának korpuszában manifeszt módon nem jelenik meg, ám azok értelmezése nem vagy csak töredékesen valósulhat meg nélküle. A látens narratíva olyan magától értetődő, közös evidenciát jelez, amelyet nemhogy nem kell kimondani, de ez egyenesen fölösleges vagy akár tilos is lehet: a közösséghez tartozás bizonyítéka épp az, hogy ezek az evidenciák nem szorulna explikálásra. A kulturális antropológiában Clifford Geertz doxikus tudás-fogalma áll ehhez legközelebb, mely egyszerre dinamikus identitásképző tényező és az identitáscsoport összetartását biztosító tudáselemek összessége.
A narratív identitás elméletei ehhez hasonló pozíciót tulajdonítanak a kollektívidentitás-történeteknek, melyeket a maguk teljességében szintén soha nem mond el senki (legfeljebb rituális, konfesszionális, kultikus alkalmakkor bizonyos elemeit, meghatározott dramaturgiai keretben), csak utalások formájában kerülnek megidézésre. Ezek az utalások hiányos mikronarratívumokként jelennek meg, melyek a közösség illetve célközönség tagját arra indítják, hogy kiegészítse őket a látens narratíva segítségével, mely a történettel való azonosulásra hívja fel a mindenkori befogadót.
A látens narratívák ebből a lappangó jellegből nyerik azt az erőteljes normativitásukat is, amely oly sikeressé teszi őket identitásképző, csoportképző eszközként, ugyanis, amint arra Foucault diskurzusfogalmára támaszkodva a 20. század végének médiahatás-vizsgálatai illetve a propaganda- és reklámkommunikáció kutatási eredményei számos alkalommal rámutattak, mindig a normasértés ami explicit, ami látható és hallható, ami jelölt, s a norma az, ami magától értetődő, amit nem szükséges jelölni. A narratív azonosulás, az immerzió eme aktusa pedig igen nagy hatással tudja bevonni az egyént e látens narratíva doxikus- normaadó kollektív terébe. Ez a legfőbb oka annak, hogy a nem fikciós elbeszélések kutatásában egyre nagyobb hangsúlyt kap e jelenség vizsgálata, minden olyan területen, ahol a kommunikátor erőteljes hatásra törekszik; mindenekelőtt a politikai vagy a gazdasági kommunikációban, de a jog, a diplomácia vagy akár az orvoslás terápiai és diagnosztikus célú narratív kommunikációs gyakorlatában is.
Az ezredforduló óta, különösen pedig az utóbbi évtizedben nagyon jelentős e vizsgálatok komputerizálása is, a látens narratívák kutatása és felhasználása pedig a mesterséges intelligencia fejlesztésében is is egyre nagyobb szerepet kap.

Teljes szöveg

Minden társadalomra nagyon jellemző, milyen (látens) elbeszélésmintákat kínál tagjai számára, amelyek meghatározzák, hogyan tekintsenek magukre és másokra, milyen ambícióik legyenek, milyen életutakat tartsanak elképzelhetőnek, mi számít tabunak, ami a kirekesztés fenyegetését hordozó, az identitást érvénytelenítő tiltást jelenti. Az ezekkel a narratív mintákkal való azonosulás performatív jellegű: kommunikatív módon megvalósítja, aktualizálja azt a programot, amelyet az adott elbeszélés vázol. A minták diskurzusokba ágyazott, kiegészítendő-aktualizálandó töredékekként megjelenve alapoznak meg vagy indokolnak cselekvéseket, valószínűsítenek reakciókat, inszceníroznak kommunikációs helyzeteket. Egy narratív kultúraelmélet mellett érvelve Wolfgang Müller-Funk (Müller-Funk, 2012) az önazonosság és az önmagaság, az ’idem’ és az ’ipse’ alapú identitás Paul Ricoeur által leírt kettősége között a narratívát jelöli meg összekötő elemként: a történetmondónak illetve a történet fokalizálóként működő alanyának hangja által válnak az egymással akár összeegyeztethetetlen képek, múltbeli identitások koherens, önazonos történetté. Az identitás tehát folyamatszerű, állandóan változó, hasonlóan ahhoz, ahogy Daniel Dennett többszörös szövegváltozat-modellje írja le a narratív Ént, a Selfet (Dennett és Kinsbourne, 1992).
A történetmondás aktusának kommunikatív jellegéből következik, hogy az Én, a beszélő mellett mindig kell, hogy legyen egy Másik, akihez a történet szól. Paul Ricoeur ezt a történetmondás etikai aspektusának nevezi (Ricoeur, 1990), ami az elbeszélést egyben az identifikáció kulturális folyamatának médiumává is teszi. A Másik számára minden hozzá szóló elbeszélés azonosulásra való felhívás, amelyet további utalások, nem manifesztálódó narratívumok erősíthetnek, például közös múltra vagy közös célra, tehát jövőre irányuló elemek, amelyek az adott kommunikációs aktus explicit elbeszélése által kijelölt identitást időben kiterjeszthetik, de akár jóval egyszerűbb logikai szerkezetekbe rendeződő érvelő mikronarratívumok is (például ha-akkor típusú következtetések, szillogizmusok, enthümémák).
A látens narratívák szerepének vizsgálata egyre jelentősebb a politikatudományban, a közgazdaságtanban vagy a médiakutatásban is. E diszciplinákban kifejezetten erőteljes a digitális adatbányászati megközelítés, melynek során a narratív sémaelméletek segítségével létrehozott formalizációs módszerek révén gyűjtött igen nagy mennyiségű mikronarratív elemből az elbeszélés strukturális sajátosságait figyelembe véve szoftverek segítségével egészítik ki a történetek üres helyeit (például a szereplők körét, a célok vagy a motívumok körét, a körülményeket, az időviszonyokat, a következményeket, stb.) (re)konstruálva azokat a látens elbeszéléseket, amelyek működőképes és hatékony narratív hálózatokká szervezik az üzeneteket. A látens narratívák kutatása így egyre szorosabban összekapcsolódik a számítógépes narratológiával is.

R. O.

Irodalom

Bruner, J. 1991. “The Narrative Construction of Reality.” Critical Inquiry 18 (1), 1–21.
Dennett, D. és Kinsbourne, M. (1992): „Time and the observer: The where and when of consciousness in the brain”. Behavioral and Brain Sciences, 15. sz. 183– 247.
Eliaz, K., and Spiegler, R. 2020. “A Model of Competing Narratives.” American Economic Review 110 (12):3786–3816.
Gentzkow, M., Kelly, B., and Taddy, M. 2019. “Text as Data.” Journal of Economic Literature 57 (3):535–574.
Herrmann, Friderike: „Die Analyse latenter Frames und Narrative durch szenisches Verstehen”.
In: Dorer, Johanna ; Geiger, Brigitte ; Hipfl, Brigitte ; Ratković, Viktorija (Hrsg.): Handbuch Medien und Geschlecht : Perspektiven und Befunde der feministischen Kommunikations- und Medienforschung. Wiebaden : Springer, 2020: 1-14.
Horn, Mirjam., Birgit Neumann, Ansgar Nünning, and Vera Nünning. Cultural Ways of Worldmaking: Media and Narratives. DeGruyter 2010.
Klein, Christian, und Matías Martínez, Hrsg. 2009. Wirklichkeitserzählungen: Felder, Formen und Funktionen nichtliterarischen Erzählens. Stuttgart: J.B. Metzler.
Miskimmon, Alister, Ben O’Loughlin, und Laura Roselle. 2013. Strategic narratives. Communication power and the new world order. New York/London: Taylor & Francis.
Maiwald, Kai-Olaf, Scheid, Claudia and Seyfarth-Konau, Elisabeth. „Latente Geschlechterdifferenzierungen im juristischen Handeln: Analyse einer Fallerzählung aus der familienrichterlichen Praxis” Zeitschrift für Rechtssoziologie 24, no. 1 (2003): 43-70.
Papalampidi et al., „Screenplay Summarization Using Latent Narrative Structure”, Proceedings of the 58th Annual Meeting of the Association for Computational Linguistics, 2020.
Paul Ricoeur: Soi-même comme un autre. Paris, Seul, 1990.
Pléh Csaba (1996): „A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei”. Holmi, 8. sz. 265–282.
Shiller, R. J., Narratív közgazdaságtan: Hogyan hatnak a vírus módjára terjedő történetek a gazdaságra? Hvg Könyvek 2020.
Viehöver, Willy. 2014. „Erzählungen im Feld der Politik, Politik durch Erzählungen. Überlegungen zur Rolle der Narrationen in den politischen Wissenschaften”. Politische Narrative. Konzepte – Analysen – Forschungspraxi, Hrsg. Frank Gadinger, Sebastian Jarzebski und Taylan Yildiz, 67–91. Wiesbaden: Springer VS.
White, H. 1980. „A narrativitás szerepe a valóság reprezentációjában” (ford. Deák Ágnes), Aetas 1996/1. 98-11.
Wolfgang Müller-Funk: Identity, Alterity and the Work of Narrative: A Transdisciplinary Discourse Report. In uő: The Architecture of Modern Culture: Towards a Narrative Cultural Theory, DeGruyter, Berlin/Boston, 2012