D E F H I K L M N Ö S T V

denarráció [a. denarration]

Olyan események és körülmények tagadása, amelyek az elbeszélés lényegi elemeiként már korábban jelen voltak a történet világában. Jellemzően posztmodern technika, amely kiterjedhet a cselekmény elemeire, de a szereplőkre, helyszínekre, az ábrázolt tárgyakra is. A fogalom Brian Richardsontól ered, az ő meghatározása szerint: „A denarráció a narratív tagadás olyan fajtájaként határozható meg, amelyben az elbeszélő korábban megalkotott narratívája lényeges aspektusait tagadja.” (Richardson, 2018:143). Példája a narratív tagadás mesterétől, Samuel Beckettől származik: „Akkor visszamentem a házba és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett.” (Beckett, 1987:228) A denarráció Diderot-ig nyúlik vissza (Mindenmindegy Jakab meg a gazdája (1773), modern példája Beckett Molloy (1951) című regénye. Beckett mellett másik kiemelkedő képviselője Alain Robbet-Grillet, de a technikát a posztmodern irodalom számos alkotója alkalmazta. Így pl. a kortárs magyar irodalomban Tóth Krisztina, Pixel című novelláskötetének (2011) A kéz című első fejezetében:

„Dawid sajnos később sem tudja befejezni a krétás kísérletet, mert nem éli túl a háborút. Treblinkában hal meg. Tévedtem, tévedtem. Nem Treblinkában hal meg. És nem is kisfiú, hanem kislány.”

Teljes szöveg

A denarráció fogalmát el kell különíteni a disznarrációtól (Prince, 1988) és a virtuális narrációtól (Ryan, 1995, 2007). A disznarráció olyan eseményekre vonatkozik, melyek nem történtek meg, az elbeszélés mégis utal rájuk, pl. a szereplő vágyai, kudarcai, feltételezései stb. kibontásaként. Míg a disznarráció a mindentudó elbeszélővel együtt háttérbe szorul a 20. században, addig a denarráció és a virtuális narráció előtérbe kerül a posztmodern irodalom és film világában. A virtuális narráció a szöveg aktuális világa köré szerveződő virtuális valóságokat (alrendszereket) hoz létre, a szereplőkhöz köthető megvalósulatlan reprezentációk (vágyak, célok, tervek) és a lehetséges események mentén, de a középpontok áthelyezése és a beágyazás révén metaleptikus szintváltásokhoz kapcsolódik.(A fogalmi különbségekről bővebben: Bene, 2013:50-53.)

A denarráció ellentétes a fenti a fogalmakkal, hiszen állítás és tagadás kettősségén alapul. Az önmagukat felszámoló szövegekben először felépül egy szilárdnak tűnő fiktív világ, majd az olvasó ennek visszavonásával szembesül. A hatás lényege a fiktív világ ontológiai destabilizálása, célja a nyelvi megalkotottság, a fikció konstruált mivoltának előtérbe helyezése (McHale, 1987:101). McHale (1987) részletesen bemutatja a denarráció különböző posztmodern technikáit, a jelenséget Derrida „törlésjel alatti írás” (sous rature) kifejezéséhez köti. A modern és a posztmodern denarráció McHale szerint abban különbözik, hogy míg a modernségben a denarráció a szereplő mentális világán belül jelent meg (pl. Robbe-Grillet: Útvesztő, 1959), addig a posztmodernben a szöveg által kivetített világ sajátja. Törölhetők egyes események (Robbe- Grillet: Projet pour une révolution à New York, 1970), de a történetvilág egyes elemei is (Borges: Averroes nyomában, 1968), melyen belül külön kategória a szereplő törlése, esetleges visszatérése (Muriel Spark: The Comforters, 1957). Az elágazó ösvények technikája összetettebb, melynek modelljét Borges Az elágazó ösvények kertje (1941) című novellájában állítja fel. E szerint az elbeszélés elágazások rendszere, a fa vagy labirintusszerű szerkezet az egymást kölcsönösen kizáró lehetőségek megvalósulásán alapul (John Barth: Bolyongás az elvarázsolt kastélyban, 1968, Robert Coover: A pótmama, Ugyanő: Quenby and Ola, Swede and Carl, 1969). A befejezések megsokszorozását (Fowles: A francia hadnagy szeretője, 1964) és a körszerű befejezést (Joyce: Finnegans Wake, 1939) McHale szintén ide sorolja.

Richardson kontinuumként fogja fel a jelenséget, melynek egyik pólusa a lokális denarráció, mely nem fenyegeti az ábrázolt világ ontológiai stabilitását, csak az elbeszélés egyes elemeire terjed ki (Beckett: Molloy, 1951, Nabokov: Lolita, 1955, Drabble: A vízesés, 1969). A skála másik végén elhelyezkedő globális, az önmagát tagadó elbeszélés esetében az állítás és tagadás kettőssége már nem oldható fel (Beckett: A megnevezhetetlen, 1953). Míg az előzőek esetében csak módosul az elbeszélés világa, az utóbbiban a denarráció aláássa a szövegben ábrázolni kívánt világot. Richardson felhívja a figyelmet arra, hogy a denarráció szélsőséges eseteiben a történet és a diskurzus elkülönítése lehetetlenné válik, nem nyerhető vissza az elbeszélt történet (Richardson, 2018:148.).

T. Cs.

Irodalom

  • Bene Adrián. A relativitás irodalma. Budapest: Kijárat, 2013, 50-53.
  • McHale, Brian. Worlds Under Erasure, Postmodernist Fiction. New York: Methuen 1987, 99-111.
  • Richardson, Brian. „Denarráció. A permeábilis narrátor”. Helikon 64, 2. sz. (2018):143-155.
  • Richardson, Brian. „Denarration in Fiction: Erasing the Story in Beckett and Others”. Narrative 9, 2. (2001): 168-175.
  • Richardson, Brian. „Denarration”. In Routledge Encyclopedia of Narrative Theory eds David Herman, Manfred Jahn, Marie-Laure Ryan, London, New York: Routledge, 2005.
  • Marie-Laure Ryan. „A belemerülés allegóriái: virtuális narráció a posztmodern prózában”. In Narratív beágyazás és reflexivitás, szerk. Bene Adrián, Jablonczay Tímea, Budapest: Kijárat, 2007, 209-241.
  • Prince, Gerald. „The Disnarrated”. Style 22, 1. (1988): 1-8.