Ennek az aprónak tűnő formai különbségnek igen komoly következményei vannak.
A szabad függő beszéd (továbbiakban: SzFB) tizenkilencedik századi és huszadik század eleji elterjedését sokan az irodalmi narráció emancipációjának tekintették. Az írói, illetve (terminológiától függően) az elbeszélői autoritás visszaszorulásának és ezzel együtt a regényszereplők önállósodásának lehetőségét látták benne. Olyan narrációs technikát, amely kifinomultabb lélektani analízist tesz lehetővé és általában véve érzékenyebb, rétegzettebb emberábrázoláshoz vezet. A jelölt függő beszéddel szemben a SzFB regényhősök tudatába való bepillantás, az átélés közvetlenségének illúzióját adta az olvasónak. Viktor Žmegač okfejtése szerint a SzFB felértékelődését a modern narrációban „a közléstől való tartózkodás és a pszichogramhoz való közeledés, tehát a pszichikai hitelesség illúziójának megteremtése” motiválta. (Žmegač 1996, 116) Virginia Woolf, William Faulkner, Marcel Proust, Thomas Mann, James Joyce és mások narrációpoétikai újításai Žmegač szerint számos különbségük ellenére abban hasonlítanak, hogy a fabuláris érdekesség és indokoltság helyett (vö. →metonimikus elbeszélés) a szubjektív tudattartalmak feltárásával bilincselték le az olvasókat. Ennek a törekvésnek az egyik legfontosabb elbeszélő technikája az SzFB – különösen amikor nem a szereplő beszédét, hanem a gondolatait közvetíti – a →belső monológhoz hasonlóan az intim közelség illúzióját teremti meg, mintha a szereplői szólam átvenné az irányítást az elbeszélői felett. A SzFB meghatározható úgy is mint az első személyű →belső monológ harmadik személyű párja.
Ám az, hogy a függő beszéd „szabaddá válik”, (vagyis hogy a →verbum dicendik eltűnnek, és az elbeszélői jelenlétnek nincs meg a nyelvtani egyértelműsége), természetesen nem jelenti azt, hogy ezzel együtt az elbeszélő közvetítő-értelmező funkciója is megszűnik. A SzFB megjelenít valamennyit a szereplői szólamból, átvesz tőle jellemző szófordulatokat, ám ott van benne az elbeszélő szólama is, vagyis az két hang, két nézőpont keveréke. Az SzFB olykor azt a benyomást kelti, mintha a szövegnek több elbeszélője lenne. (Abbott 2002, 71.)
James Joyce Ulyssesének 13. fejezete jórészt a pártában maradástól félő fiatal dublini nő, Gerty MacDowell gondolatait közvetíti SzFB-ben. Ezeken az oldalakon halmozódnak az olyan stíluselemek, amelyek egyébként nem jellemzőek az Ulysses elbeszélőjére. Az elbeszélő romantikus lányregények és divatlapok, pletykarovatok, életvezetési tanácsadó cikkek, kalendáriumi bölcsességek stílusfordulatait veszi át, azaz saját nyelvhasználatát jelentősen módosítva azokból a forrásokból merít, amelyekből Gerty választékossága is ered. Az elbeszélő – ideiglenesen – alkalmazkodik azokhoz a nyelvi és társadalmi tabukhoz is, amelyeket szereplője még gondolatban is kerül, vagy legfeljebb óvatosan érint. A lakás mellékhelyiségét például eufemisztikusan írja le: „abban a bizonyos helyiségben, amelyet sose felejtett el kéthetenként klórmésszel megtisztítani” – mondja itt az az elbeszélő, aki főhősét Leopold Bloomot provokatív módon rögtön az első jeleneteinek egyikében reggeli székelése közben mutatta be. (Joyce 2012, 341.) Ebben az esetben a SzFB-re jellemző szólamkeveredés tehát úgy jön létre, hogy az elbeszélő demonstratív módon alkalmazkodik azokhoz a nyelvi és gondolkodásbeli struktúrákhoz és korlátokhoz, amelyek harmadik személyben bemutatott szereplőjének sajátjai, másrészt világosan kirajzolódik az imitáció ironikus, parodisztikus karaktere is, amely a Gerty világára „rálátó” másik nézőpontot jelez.
Látható tehát, hogy a SzFB modern narrációban elért sikerét polifonikus lehetőségeinek is köszönhette. A „jelölt” függő beszédben, ahol elvileg tagoltabban, élesebben el van választva az elbeszélői és a szereplői szólam az alá- és fölérendelt tagmondatokban, ki kellene tenni, hogy „ahogy Gerty szokta mondani, abban a bizonyos helyiségben, amit …” stb. vagy esetleg azt, hogy „Gerty – aki még gondolatban is kerülte a közönséges dolgok megnevezését – úgy idézte fel, hogy abban a bizonyos helyiségben …” stb. ám a túl sok elbeszélői magyarázat nem tesz jót az iróniának.
Móricz Zsigmond az élőbeszéd elevenségének visszaadására törekedett, ezért volt számára alkalmasabb a SzFB és a monológ a „jelölt” függő beszédnél. A függő beszéd áttételessége csökkenti az elhangzó beszéd közvetlenségét, spontaneitását. A hogy-os többszörös alárendelő mondatok nehézkesek és monotonná teszik a stílust. (Herczeg 1982, 153) Az Úri muri példát szolgáltat a szereplői és elbeszélői szólam keveredésére is. Ahogy az Ulysses-ből vett példánál az elbeszélői iróniának köszönhetően volt elkülöníthető a két szólam a SzFB-en belül, az alábbi példában az ideológiai különbség lesz a segítségünkre.
„Zoltán maga elé meredt. Oly óriási felelősséget érzett magán, s annyira egyedül volt e pillanatban… Harcolni? Mért?… Kiért?… Harcolni azért, hogy az asszonynak megmutassa, hogy mégis valami volt, amit csinált? … Kietlen volt az egész élet s irtózatos, hogy mi fenyeget.
Ahogy körülnézett az arcokon, a bortól, vidámságtól kiderült férfiarcokon, a dalos szájakon, s dobogó öklökön, hirtelen úgy érezte magát, mint a viruló lápon a vadmadár, mely már tudja, hogy le fogják csapolni a mocsarat, s kiszáradnak a sásak és a nádak és füzek és a hinár, s a helyén szántás lesz és idegen világ…
Szép lesz, jó lesz, de nem neki.
… Ők hová lesznek? … Hová lettek a Berettyó mocsaraiból a milliónyi békák s halak és a csík és a vidra és a felszálló vadludak serege, a vadkacsák és a gémek… Elpusztultak? … vagy elszállottak másfelé vizet s hazát keresni? … De hová meneküljön a magyar úr, ha itt lesz a vízszabályozás, és lecsapolják a közjogi fertőt…
Megdörzsölte a homlokát, s lerázta magáról a gondolatokat, mint ázott eb a vizet.” [Móricz, Úri muri,…]
A kiemelt mondatot gondolhatja Szakhmáry is, hiszen következik addigi borús gondolataiból is, de azonosítható az elbeszélő áttételes társadalomkritikai szólamaként is, és közvetlen elbeszélői megnyilvánulásként didaktikusabban, „szerzői szónoklatként” hatna, mint így SzFB formájában a szereplői szólam gondolataival elkeverve. (Herczeg 1982, 155) Nemcsak a két szólam keveredik a SzFBben, hanem olykor az sem világos, hogy benső vagy elhangzó diszkurzust közvetít a szöveg. (Genette 2007, 175.)