A kronotoposz fogalma emellett regénytipológiai és -történeti vizsgálatokra is alkalmas lehet: Bahtyin részletesen bemutat három olyan regényepikai kronotoposzt, amelyek már az ókori görög irodalomban kialakultak, és a 18. század közepéig meghatározták a kalandregényt változatainak fejlődését. Az ógörög regények első jelentős kronotoposza a próbatételes kalandregény. Ilyen például Héliodórosz Etiópiai története (Aithiopika), Akhilleusz Tatiosz Leukippé és Kleitophónja, Kharitón Khaireasz és Kallirhoéja, epheszoszi Xenophón Epheszoszi története vagy Longosz Daphnisz és Khloé című műve. E regények szüzséi nagyon hasonlítanak egymásra, jellemzőjük a kalandszerűen szervezett idő, cselekményük pedig tágas és változatos földrajzi háttéren bontakozik ki, melyet leíró és retorikai betétek tarkítanak.
A kalandidő jellemzője ebben a változatban, hogy két biográfiai időpont (a hős és a hősnő találkozása és szenvedélyük fellobbanása, illetve boldog egybekelésük) közt zajlik az egész cselekmény, ám ez mintegy kiesik az időből: a boldog vég közvetlenül kapcsolódik a kezdőponthoz, sem a hős és a hősnő jellemében, sem szerelmükben vagy erényességükben semmilyen változás nem történik, „mintha a házasság közvetlenül az első találkozás másnapján menne végbe” (Bahtyin 1976, 261). Nem öregszenek, az idő pusztán napok, órák, pillanatok halmaza, technikailag csak az egyes kalandokon belül jelölődik, de a hősök biográfiai életidejét nem befolyásolja. A kalandokon belül mindamellett az idő szorosan szervezett: nagy jelentősége van, hogy „épp akkor” egy meghatározott helyen vannak, találkoznak a szereplők vagy épp elkerülik egymást, de ezeket a „hirtelen” és „épp akkor”-pillanatokat a véletlen, a sorsszerűség köti össze, nem kauzális vagy teleologikus viszonyok. A kaland ideje a normalitáson kívül áll, ott, ahol a kauzalitás megtörik, lehetőséget adva az emberfeletti erők (sors, istenek, szörnyek) beáradására. Ezek az erők kezdeményezik az eseményeket, a hősök pusztán alkalmazkodnak hozzájuk, a kalandok pusztán „megesnek velük”, csak részeseivé válnak. Ebből a passzivitásból következik viszont, hogy az emberábrázolás szervező középpontja e típusban „az ember önmagával való azonossága”: a félreértések, álöltözetek, felismerések épp azért lehetségesek, mert ez az alapvető önazonosság kezdettől végig fennáll. (Bahtyin 1976, 275.)
A próbatételes kalandregény kronotoposzának sajátosságaiból Bahtyin szerint sokat megőriz a 17. századi barokk történelmi regény, de (a gótikus regény közvetítésével) még a Walter Scott-féle történelmi regény is. A kaland tere e regénytípusokban is nagyon tágas, de a teret és az időt pusztán technikai kapcsok fűzik egybe, „az időbeli folyamat minden mozzanata megfordítható, és a térben áthelyezhető. Ebben a kronotoposzban minden kezdeményező erő és hatalom egyedül a véletlené. Ezért e világ meghatározottságának és konkrétságának foka szerfölött korlátozott.” (Bahtyin 1976, 270.)
Az ókori eredetű kronotoposzok második változata a köznapi kalandregény, két példája Petronius Satyriconja és Apuleius Az aranyszamár című műve. E kronotoposzban a kalandidő új típusa jön létre és összefonódik a mindennapok idejével. A szüzsé ideje egy valóságos életút két határkijelölő mozzanata közt zajlik metamorfózis formájában, az életút pedig egy vándorlás-bolyongás reális útjának metaforája.
A metamorfózis e kronotoposzban a privát emberi sors értelmezésének egy formája, mely sajátos időfelfogással párodul. Az élet egészét annak válságpillanataiban, fordulópontjaiban átfogva mutatja meg, hogyan válik az ember valami mássá, ugyanakkor „ az embernek különböző, egymástól élesen elütő alakjai jelennek meg, melyek élete különböző korszakaihoz, szakaszaihoz hasonlóan szerveződnek egységgé”. (Bahtyin 1976, 282.) A válság és a más alakban újjászületés e dinamikáját találjuk meg a korai keresztény hagiográfiákban is. Az időbeli sor itt tehát már lényegi és megfordíthatatlan egész, a folyamat jóval kötöttebb és konkrétabb, mint az előbbi esetben.
A hős által átélt kivételes eseményeket a vétek-bűnhődés-vezeklés-boldogás sor határozza meg, s a vezeklés során ereszkedik a köznapiság világába, melyből „szabadulni igyekszik, és amellyel belsőleg soha nem azonosul”. E köznapiságban tapasztalatokat szerez a privát szféra periodikusságtól, ciklikusságtól elszakított rétegéről: amindennapiság „itt mindig pokol vagy sír, ahol nap nem süt, és csillag nem kúszik föl az égre. Ezért a mindennapi élet itt az igazi élet fonákjaként jelenik meg. (…) A mindennapi élet itt mindig phallikus, logikája a perverzitások logikája.” (Bahtyin 1976, 294.)
A harmadik ókori eredetű kronotoposz az életrajzi regény, melynek ugyan korabeli például nem ismertek, ám a korban számos olyan önéletrajzi és életrajzi forma alakult ki, amelyeknek alapját „a biográfiai idő új felfogása és az életpályáját befutó ember újszerű ábrázolása alkotja.” (Bahtyin 1976, 296.)
E tipológiailag megszilárdult kronotoposzok mellett Bahtyin továbbiakat is felsorol, amelyek elbeszélő műfaji egységek alkotóelemeivé váltak. A találkozás, az út, a várkastály, a fogadószalon, a provinciális kisváros, a küszöb, a nemesi házak, birtokok belső tere mind olyan tényezők, amelyeknél a tér és az idő kezelése egymástól elválaszthatatlan, s amelyek tematikusan és meghatározzák, befolyásolják a cselekmény menetét.
A kronotoposz fogalmának központi eleme, amely szerint az elbeszélésben a tér és az idő kölcsönösen egymást meghatározva, egymástól elválaszthatatlanul válik cselekményformáló erővé, a 20. század második felének irodalomértelmezői eljárásai számára igen termékenynek bizonyult. A fogalomból következő, az irodalomtörténeti értelmezéshez új szempontokat biztosító, szövegimmanens elemzésekből kiindulva általánosabb következtetések levonását lehetővé tevő sajátosság pedig a Foucault-i diskurzuselemzés korai katalizátorának is tekinthető.