valóságeffektus [f.: effet de réel; a.: effect of reality / reality effect; n.: Realitätseffekt]
A valóságeffektus vagy valósághatás kifejezés az elbeszélés azon jelölőire (jelölőegységeire) vonatkozik, melyek funkciója kimerül az elbeszélt világ valószerűségének alátámasztásában. A kifejezés Roland Barthes 1968-as, azonos címmel megjelent tanulmánya nyomán terjedt el.
Barthes cikkében az elbeszélés olyan leíró részleteit vizsgálja, melyek nem illeszthetők be az elbeszélés magasabb szintű szemiotikai struktúráiba. A „jelentéktelen részlet” narratológiai problémáját Barthes már két évvel korábban, az 1966-ban megjelent, a francia strukturalista narratív poétika programadó szövegének számító Bevezetés az elbeszélések strukturális elemzésébe [Introduction à l’analyse structurelle du récit] című tanulmányban tárgyalta. Eszerint minden elbeszélésben vannak olyan elemi egységek (narratív jelölők), melyek sem az események és cselekvések disztributív (a történek magvát alkotó eseményszál, illetve a köztük lévő eseményteret kitöltő cselekmények), sem a cselekvők és a narráció integratív szintjeiben sem kapnak önmagukon (azaz puszta szövegi létükön) túlmutató jelentést. 1966-os tanulmányában az efféle narratív jelölőt nevezi Barthes „információnak” [informant], mely „arra szolgál, hogy hitelesítse a referens valóságát, és a fikciót a valósban gyökereztesse: valós operátor minőségében vitathatatlanul rendelkezik funkcionalitással, ha nem is a történet, hanem a szöveg [discours] szintjén.” A valóságeffektus ezt az elképzelést radikalizálja és fejti ki szemiotikai fogalmakkal. A fiktív elbeszélésben valósághatást kifejtő jelek azt sugallják, hogy nincs jelöltjük (nem illeszkednek az elbeszélés jelentő struktúráiba), csak referenciájuk. Barthes szerint a részletek leírásában elmerülő realista elbeszélés, a történelmi elbeszéléshez hasonlóan, azzal a szándékkal lép fel, hogy egy dolog létezéséről, nem pedig jelentéséről tudósítson. A jelentőjétől (szemiotikai értelemben: jelentésétől) megfosztott referencia azonban csupán referenciális illúzió, hiszen ezek a látszólag puszta létezést megállapító jelek (jelölők) az elbeszélés és a nyelv szemiotikai (intelligibilis) struktúráiban mégiscsak jelölnek: ám nem közvetlenül denotálják a „valóságot”, hanem konnotációik jelölőiként állítják azt. A leírásokban szereplő jelentéktelen részletek ugyanis semmi mást nem állítanak, mint hogy „ők maguk a valóság”.