séma és forgatókönyv [a. schema and script, f. schéma et script, n. Schema und Scripts]

A kognitív pszichológia klasszikus korszakában, mikor a megismerési folyamatokat a számítógépes adatfeldolgozás mintájára igyekeztek modellálni, a séma és szkript (forgatókönyv), valamint a Marvin Minsky által bevezetett keret (frame) fogalma központi jelentőségűvé vált a kognitív pszichológiának a szövegértéssel foglalkozó ágában. Ebben az értelmezésben a szövegértés az olvasó világról való tudása és a szöveg közötti dinamikus interakció eredménye, egy olyan kétirányú mozgásé, ahol a specifikus információk és az előzetes tudás aktiválása (bottom-up és top-down feldolgozási folyamatok) egyidejűleg és interaktív módon mennek végbe. A sémák értelmezési keretet teremtenek, meghatározzák az olvasónak a szövegre vonatkozó elvárásait, az üres helyek kitöltésének és a következtetéseknek az alapját képezik. Irodalmi elbeszélő szövegek olvasása esetében speciális jelentőséggel bír az olvasó irodalmi tudása, amely alapvetően meghatározza többek között az elbeszélő szituációval, a szereplőkkel, a cselekménnyel kapcsolatos vagy a műfaji elvárásait. Egy fiatal férfi és nő találkozásának leírása például egészen más anticipációkat és elvárásokat ébreszt az olvasóban, ha a jelenet egy romantikus komédia első jelenete, mint ha egy detektívtörténeté, a szöveg első mondataiban, vagy már a paratextusban aktivált elvárások pedig az olvasás folyamatában részben megerősítésre lelnek, részben megcáfolja őket a szöveg, így a megértési folyamatot az elvárásrendszernek a folyamatos építése, alakítása kíséri.

A kognitív pszichológia posztklasszikus fázisában az elméletalkotók szakítottak a mregismerés komputációs felfogásával és azt immár nem a megismerő anyagi rendszerétől független információfeldolgozási műveletsorként modellálták, hanem központi jelentőséget tulajdonítottak az egyén biológiai és környezeti beágyazottságának és a testiség megismerésben játszott szerepének. Ebben a felfogásban a sémák, forgatókönyvek és keretek köre is bővült, és figyelmet kaptak azok a prelingvisztikai struktúrák, fizikai létezésünkből adódó univerzális képi sémák, melyek a gondolkodásunkat és nyelvhasználatunkat alapvetően meghatározzák (pl. ’rész-egész’, ’kiindulópont-út-cél’, ’tartály’ stb.). Mark Johnson és Georg Lakoff nyelvészek azonosították először ezeket a képi sémákat és mutattak rá arra, hogy ezek szolgálnak forrásul absztrakt gondolkodásunk és fogalmaink számára is. Az ún. fogalmi metaforák forrását ugyanis a testi valóságunkból fakadó szenzori-motorikus tapasztalat képezik, így például az érzékszervi percepción kívül álló idő- vagy érték-relációkat úgy tesszük hozzáférhetővé magunk számára, hogy tér-kategóriákban gondoljuk el őket (átlépjük a felnőttkor küszöbét, magunk mögött hagyjuk múltunkat, felfelé törekszünk a ranglétrán stb.). Ennek a nyelvészeti elméletnek jelentős hatása lett az elbeszéléselméletben is, hiszen a képi sémák és fogalmi metaforák alapvető részét képezik az irodalmi narratívának is, így például a ’centrum-periféria’, ’elválás’ vagy ’vonzás’ képi sémák a történetek megértésének fontos alapját képezik.

A kognitív narratológia posztklasszikus fázisának egy további jelentős eredménye, hogy a számítógépes feldolgozás mintájára nem modellálható olvasói érzelmeket is a kutatás tárgyává tette. A sémák ebben az értelmezésben nem pusztán a kognitív feldolgozásban töltenek be fontos szerepet, és elvárásaink nem csak a megértést alakítják, hanem az érzelmi hatás tekintetében is funkcionálisak. Az ember ugyanis elvárásaihoz általában emocionálisan is viszonyul: kívánja vagy féli őket, így beteljesülésük vagy meghiúsulásuk is érzelmeket von maga után. Ha egy elbeszélés például egy romantikus szerelmi történet műfaji sémáját aktiválja az olvasóban, mert egy ringó búzaföldön áttetsző ruhában sétáló fiatal nőt jelenít meg (Ödön von Horváth: Geschichte einer kleinen Liebe), akkor az olvasó csalódást élhet át, ha a kezdő jelenet után a férfi elbeszélő érdektelenségéről tudósít. Ebben az elméleti keretben jól lehet magyarázni a narratív ’fordulat’ jelenségét, illetve az ehhez kapcsolódó érzelmi hatást, a meglepetést. A narratív fordulat ugyanis az olvasó elvárásrendszere felől értelmezhető: a szöveg – jellemzően előzetes sémáinkra építve – bizonyos elvárásokat ébreszt az olvasóban, a narratíva egy adott pontján azonban olyan eseményt vagy helyzetet tár az olvasó elé, mely a korábban ébresztett elvárásoknak ellentmond. Ez a váratlan esemény attól függően, hogy mennyire intenzív affektusokkal társult az elvárás, meglepetést okozhat az olvasóban és arra késztetheti, hogy korábbi sémáit felülbírálja és módosítsa. Így a fordulatot alkalmazó narratíva leírható úgy, mint séma-aktiváló és séma-módosító események sorozata.