elmeolvasás [a. mindreading, f. théorie de l’esprit, n. Mentalisieren]

Az elmeolvasás veleszületett kognitív képesség, melynek evolúciós eredete az ember őstörténetének arra a korszakára vezethető vissza, mikor az együtt élő csoportok létszáma elérte a 250-et, mert az összetett társas létforma elengedhetetlen feltétele a mások viselkedésének mentális kategóriákban való értelmezése, ami lehetővé teszi a viselkedés előrejelzését, az együttműködésre való hajlandóság feltérképezését és a reakcióra való felkészülést. Az elmeolvasás a társas szituációkban automatikusan aktiválódó kognitív mechanizmus, mely nem igényel erőfeszítést és koncentrációt: ha viselkedést észlelünk, a viselkedést automatikusan mentális kategóriákban értelmezzük.

Az irodalmi fikció megértésében betöltött központi szerepére először Liza Zunshine hívta fel a figyelmet a Why we read fiction? Theory of mind and the novel című 2006-os monográfiájában. Híres példája Virginia Woolf Mrs Dallowaycímű regényének az a jelenete, mikor a főszereplőnőt sok év távollét után meglátogató régi szerelme a találkozás első pillanataiban megremeg. Peter Walsh remegését az olvasó nem valószínű, hogy biológiai-fizikai jelenségekre vezeti vissza és például a Parkinson kór jeleként értelmezi, mondja Zunshine, hanem automatikusan elmetartalmak tulajdonításával, például a férfi zavarával és megilletődöttségével magyarázza. De ugyanígy jár el az összes szereplő vonatkozásában, sőt a szereplőket magukat is elmeolvasónak tekinti, akik cselekedeteiket a körülöttük lévő többi szereplő viselkedésére vonatkozó feltételezéseikhez igazítják, és mások gesztusait a saját cselekedeteikre adott reakcióként értelmezik.

Az irodalmi elbeszélések eltérő mértékben veszik igénybe elmeolvasási képességünket. Vannak olyan szövegek, melyek explicit tudatábrázolással teszik áttetszővé a szereplő elméjét, más szövegek kisebb-nagyobb kihívás elé állítják elmeolvasási képeségünket, és a szereplői tudatot csak a viselkedés ábrázolásán keresztül teszik hozzáférhetővé, esetleg a térábrázolással utalnak az elmetartalmakra, vagy akár komoly akadályok elé állítják a több szintű intencionális beágyazás által (János azt gondolta, hogy Klári azt hiszi, hogy…). Jó példa az implicit tudatábrázolásra Kosztolányi Dezső prózája, aki a szereplőit sokkal inkább a viselkedésük bemutatásán keresztül mint explicit tudatábrázolással jellemzi. A kulcs című novellában például így ábrázolja az apja munkahelyére érkező kisfiút: „[n]yálazta tenyerét, simította vele szőke haját […]harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé, [cipőjét] zsebkendőjével törülgette”, míg a főnökével találkozó apáról ezt írja: „a földig bókolt” és „olvadozott”. Az ilyen viselkedésábrázolások mentális tartalmakként való értelmezése egy kultúrkörön belül nem okoz nehézséget az olvasónak, így a tudatábrázolás megbízható technikájának tekinthető. Zunshine ebben a tekintetben egy irodalomtörténeti tendenciát is felfedezni vélt, és azt állítja, hogy az időben előre haladva az irodalmi elbeszélések egyre komolyabb kihívást intéznek elmeolvasási képességünk felé, melynek csúcspontját James Joyce Ulyssese jelenti.

A különböző műfajok is eltérő mértékben veszik igénybe elmeolvasási képességünket. A legnehezebb feladat elé a detektívregény állítja, melynek fő eleme a megtévesztés: minden szereplő rejteget valamely titkot, és az elbeszélő is a megtévesztés és rávezetés kettős játékát űzi az olvasóval, hogy a megoldásra csak a történet végén derüljön számára fény. Ezért az olvasó folyamatosan elmeolvasásra kényszerül, hogy a szereplők megtévesztő viselkedését és vallomásait értelmezze és az elbeszélő elterelő manőverein is átlásson.

Ahogy a detektívtörténet példáján is látható, az elmeolvasásnak nem csak az elbeszélés diegetikus szintjének megértésében van jelentős szerepe, az olvasó akkor is mentalizál, mikor az elbeszélőt egy gondolatokkal és érzelmekkel rendelkező személyként képzeli el, sőt akkor is, mikor az irodalmi elbeszélésnek valamely üzenetet, globális jelentést tulajdonít és a szerzői szándékra kérdez rá, mivel ilyenkor a teljes szöveg forrásának a szerző elméjét tekinti. Az irodalmi fikció minden szintjén releváns kognitív mechanizmus.