A biofikciók kutatása az utóbbi években az angolszász elméleti diskurzusban valóságos trenddé nőtte ki magát, amelyet az is katalizált, hogy a biofikció az elmúlt évtizedek egyik meghatározó irodalmi formája lett, olyan szerzőkkel, mint Peter Carey, Hilary Mantel, Michael Cunningham, Joyce Carol Oates és mások. Az itt használt biofikció-fogalom szemantikai köre bizonyos értelemben szűkebb, mint a Buisine által képviselt francia irodalomkritikai felfogásé: az angolszász gyakorlat szerint a biofikció a legtöbb esetben az életrajzi regény (biographical novel) megfelelője. Michael Lackey, a biofikció-kutatás egyik legaktívabb képviselője például The American Biograpchical Novel című kötetében (Lackey, 2016a) szinonimaként használja a két kifejezést, ugyanakkor másutt, egyik lakonikus fogalommeghatározásában a biofikciót olyan irodalmi műnek nevezi, amely főhőse tényleges életrajzi személy (Lackey, 2016b:3), tehát ez esetben nem szűkíti azt kizárólagosan a regényre (vagy akár prózai műre). David Lodge definíciója alapján a biofikció „a valós személyt és annak valós történetét tekinti a képzelet tárgyának, miközben a regény technikáit alkalmazza a szubjektivitás ábrázolásához az életrajz objektív, bizonyítékokon alapuló diskurzusa helyett” (Lodge, 2007:10).
Lackey 2022-es Biofiction című áttekintő elméleti munkájában (Lackey, 2022) az életrajzi regény definiálása és pozicionálása érdekében Lukács György 1937-ben kidolgozott történelmiregény-felfogásához (Lukács, 1977) fordul, hogy aztán kritikus ítéletet mondjon róla. Lukács szerint a történelmi regényben fiktív és átlagos figura áll a középpontban, aki reprezentatív jellegéből adódóan alkalmas arra, hogy meghatározó társadalmi-történelmi események kiváltó okait és törvényszerűségeit szemléltesse. Az életrajzi regényt Lukács a történelmi regény alfajaként értelmezi, és számonkéri rajta a történelmi pontosságot, nem meglepő tehát, hogy elmarasztalóan bírálja azt. Lukács szerint kudarcra ítélt műfajról van szó, hiszen egy kor társadalmi valóságának teljesen hiteles és objektív reprezentálása elképzelhetetlen egy olyan műben, amelynek rendkívüli valós személyiség áll a középpontjában, mivel az olvasó a hősre fókuszálva nem tudja megalkotni az adott korszak társadalmának valós képét. Lackey érvelése szerint azonban az életrajzi regény létrejöttét az motiválta, hogy az éppen a történelmi regény korlátait, a történelem objektív ábrázolásának kizárólagosságát igyekezett ellensúlyozni (Lackey, 2022:80). A két megközelítés különbsége az irodalom mibenlétéről vallott meggyőződések különbsége: míg Lukács számára az irodalom világnézet elsajátításának eszköze (társadalmi tudás megszerzése, melyből politikai öntudat és cselekvés következik), addig az amerikai irodalomtudós szerint az irodalom jóval plurálisabb, és kevésbé ideologikus gyakorlatokat takar.
Az életrajzi regény műfajának alapját képező klasszikus életrajz valósággal kialakított viszonyának problematikussága megnehezíti a biofikció meghatározását. Egy biográfia legfőbb ismérve a hitelesség, a mértéktartó és ellenőrizhető jelleg, továbbá az életrajzíró háttérben maradása és objektivitásra törekvése, ugyanakkor eleve nem lehet teljességgel hiteles az, amit egy életrajz felépített történetként mond el, hiszen minden narráció időrendkonstruálás, bizonyos események kiemelése (vagy kihagyása), külső rendező elv alkalmazása, mindezek pedig kétségessé teszik a totális objektivitás meglétét. A biofikció nem a történészek klasszikus kívánalmai alapján formálódik: eltávolodik a dokumentumoktól és a tényektől annak érdekében, hogy valamilyen sajátos víziót alkosson a személyiségről, a referencialitás azonban továbbra is fontos összetevője marad a műfajnak. Annak ábrázolása, hogy mit gondolt és hogyan érzett az életrajzi alak, a fikció területére vezet, ezt az evidenciát azonban rögtön bonyolultabbá teszi, ha az életrajzi alak fennmaradt önéletrajzi írásait (naplók, memoárok, visszaemlékezések) a biofikció szövegszerűen is felhasználja. A valós dokumentumok gyakori használata ellenére a biofikció a legtöbb esetben nem tagadja fiktív mivoltát. A fikciós műveletek szerepe továbbá kiemelten fontos egy életrajzi szubjektum megalkotásában, amiből az következik, hogy az életrajzi szubjektum teljes mértékben pontos és hiteles ábrázolása (amely mentes lenne minden fikciós művelettől) nem lehetséges. A biofikció esetében ugyanakkor nem elsősorban az életrajzi alak ábrázolásán, hanem egy adott cél érdekében történő felhasználásán van a hangsúly. A szerző szerepe a biofikció megalkotásában magától értetődő, hiszen saját elképzelései mindig befolyással vannak az életrajzi alak irodalmi reprezentációjára.
Egy idegen nyelvi környezetben használt fogalom honosításakor érdemes figyelembe venni a magyar terminológia sajátosságait is. Mintha a hazai szokásrend – ha hallgatólagosan is – afelé mutatna, hogy egy életrajzi regényben a referenciális tények vannak többségben, míg a fiktív elemek nem befolyásolják érdemben a történetet. Ekképpen az életrajzi regény műfaja is számonkérhetővé, ellenőrizhetővé válik, különösen, ha Lukács nyomán az életrajzi regényt a történelmi regény válfajának tekintjük. Péterfy Gergely az előbbi kategóriát elutasítva hangsúlyozza, hogy a Kazinczy Ferencet főszereplővé avató Kitömött barbár című műve „nem életrajzi regény, hanem fikció” (Csicsely, 2015), Láng Zsolt pedig egy interjúban elmondja, hogy Bolyairól nem klasszikus értelemben vett életrajzi regényt akart írni, hanem a felhasznált önéletrajzi dokumentumokból kirajzolódó dramatikus történet ragadta meg (Szekeres 2019). A magyar terminológia ugyanakkor az életrajzi regény mellett számontart egy másik műfajt, a regényes életrajz kategóriáját is. A két műfajt valójában lehetetlen szétválasztani egymástól; igaz, a Világirodalmi lexikon különálló szócikkekben tárgyalja ezeket, a regényes életrajz meghatározásakor mégis összemossa a két fogalmat, és magyar művelőik közül mindkettőnél feltünteti Szentkuthy Miklóst, Passuth Lászlót és Harsányi Zsoltot (Radnóti, 1989:524).
A biofikció terminust gyakran az életrajzi regény szinonimájaként használják, azonosításuk azonban kirekeszti azokat a műfajokat, amelyek nem regényes formában fikcionalizálnak egy valós életrajzi alakot. Peter Schaffer című drámája jóllehet Mozart életét igyekszik nyomon követni, a középpontban álló konfliktushelyzet, azaz Antonio Salieri féltékeny ármánykodása már fiktív elem, mellyel a mű az ösztönös zseni és a tanult, ám középszerű és korlátolt ember rivalizálását problematizálja, tehát a dráma biofikcióként is elgondolható. A lírával kapcsolatban ugyan számos verses mű létezik, amelyek hőse életrajzi személy, mégsem tekinthetőek minden esetben biofikciónak: például több Petőfiről vagy Adyról szóló versben a mű hőse nem egy történetszerűen elbeszélt narratíva része. Ahhoz, hogy biofikcióról beszéljünk, az elsődleges feltétel az epikus, narratív jelleg, műfaji, illetve műnemi kategóriától függetlenül. David Foenkinos Charlotte című Renaudot-díjas verses regényére például joggal hivatkozhatunk biofikcióként, hiszen az 1943-ban Auschwitzba deportált, majd meggyilkolt zsidó festőművész, Charlotte Salomon életét fikcionalizált formában, történetszerűen dolgozza fel. A biofikciós keret alkalmazása nemcsak az irodalomban, hanem a film- és képzőművészetben is érvényes lehet: a biofikciós képregények kutatása ugyan még gyerekcipőben jár, narratív műfaj lévén problémátlanul illeszkedhet az irányzatba. A biofikció terminus külhoni térhódítását az életrajzi filmek megnevezésére használt „biopic” kifejezés népszerűvé válása is magyarázhatja (Castellana, 2015:68).